„Bécs, te csak egy kezdő vagy!”

Biliárdasztalok, hatalmas tükrök, dohányfüst és híg kávé – ezek jellemezték egykor a fővárosban működő több száz kávéházat. De vajon mikor nyílt az első, kik látogatták, milyen zene szólt a kávéházakban? Hol szürcsölte feketéjét Ady Endre? Mi okozta a kávéházi kultúra végzetét, s hol itták később a kávét az emberek? E kérdésekre mind választ kaphat, csak olvasson tovább!

 

A fővárosi kávéházak történetét háromnegyed órában elintézni olyan, mint ugyanennyi idő alatt elintézni egy házasságot – fogalmazott tréfásan a közelmúltban megrendezett Kávéházak éjszakája rendezvényen Zeke Gyula író. Ám hogy a jó ideje a kávéházak történetével foglalkozó szerző nem túlzott, arról háromnegyedóra múlva bizonyosodhatott meg a Madal kávézóban összegyűlt közönség. Rögtön az elején tisztázta, amikor a témáról szót ejtünk, négy különböző típust kell elkülöníteni: a kávéházakat, a kávéméréseket (amelyek az 1960-as évek elejére tűntek el Budapestről), a cukrászdákat, illetve az eszpresszókat.

kavehazak ejszakaja 04

Zeke Gyula

Hogy pontosan mikor nyíltak meg az első igazi kávéházak, nem tudható, az viszont bizonyos, hogy már a török korban is voltak kávézók Budán, igaz, azokban magyar szó nem hangzott el. Egy 1714-ből származó irat alapján egészen a közelmúltig az egykor a Molnár és a Havas utca sarkán álló Blázsó/Blázics kávéházat tartották az első feketét áruló intézménynek. Nemrég azonban felfedeztek egy eddig nem ismert levéltári dokumentumot, amely beszámol róla, hogy a Fő utcában 1702-ben is volt már egy örmény tulajdonos üzemeltette kávéház.

kavehazak ejszakaja edison

Edison

Az biztos, hogy 1796-ra már tizennyolc kávéház működött az akkor még külön városnak számító Pesten, Budán és Óbudán. Európa hírű volt például a mai Vigadónál állt Kemnitzer kávéház, amelyről az úti beszámolók megjegyezték, hogy végtelen pompa jellemzi, s hogy a kávéházban „belső demokrácia” tapasztalható, hiszen a polgárt a főúrral egy térben szolgálták ki. A 19. század a gyarapodás időszaka, az évszázad közepére már ötven kávéház várta a vendégeket, ilyen volt a híres Pilvax is, amely egyébként nem ott állt, ahol ma a Pilvax felirat olvasható a házfalon a Pilvax közben.

kavehazak ejszakaja 05

Madal

1872-re legalább százötvenre, a Millenniumra pedig hatszáz fölé emelkedett a feketézők száma, ám ez csak nagyon rövid időszakot ölelt fel, amelyben a féléven át tartó ünnepi eseménysorozat jelentősen közrejátszott. Az aranykor az első világháború kezdetével ért véget, akkor 364 kávéház működött a fővárosban, vagyis, ha valakinek kedve szottyant rá, akár szinte minden nap máshol ihatta a feketéjét.

Máig kiirthatatlan legenda, fogalmazott Zeke Gyula, hogy a fővárosban egykor tartósan ötszáz kávéház is működött, ám ez nem igaz, csak a millennium körüli időszakban kúszott fel a számuk félezer fölé, és nagyon rövid időre. A turisztikai konjunktúra elmúltával beállt a számuk nagyjából 350-re. Ami azért még mindig nem kevés, hogy mennyire nem, az hamarosan kiderül.

 

Éjjel-nappal üstös kávé

 

Kávéháznak nem minden intézmény nevezhette magát, pontos kritériumoknak kellett megfelelnie a helynek. A kávéház ugyanis csak utcaszinti helyiség lehetett, és legalább 4 méteres belmagassággal rendelkezett. Termeiben két biliárdasztalon játszhattak a vendégek (1923-tól már elég volt egy is), meghatározott ételkínálattal rendelkezett, ami leginkább sonkát és tojást jelentett, alkoholos italt csak palackos formában kínált. A kávéházak 0-24-ig tartottak nyitva. Ehhez jött még 1900-tól, hogy az alapterület 150 négyzetméternél nem lehetett kisebb. Szólhatott muzsika is, cigány- vagy szalonzene.

kavehazak ejszakaja kavemeresMinden más egység csak kávémérésnek hívhatta magát, amelyek nem tarthattak nyitva egész nap, legjobb esetben is csupán 03-24-ig. kisebb alapterületűek voltak. Csak egy biliárdasztalt tarthattak, zenét nem szolgáltathattak a vendégeknek.

Hogy festett egykor egy igazi kávéház? Erről ma már csak megsárgult fényképek tanúskodnak, illetve akkor alkothatunk némi képet, ha beülünk a New Yorkba vagy a Centrálba. A tipikus kávéház L-alakú volt, a kisebbik szárban álltak a biliárdasztalok, a hosszabbik részben asztalok, székek, pamlagok várták a vendégeket. A 19. században még jobb esetben is csak gázzal, sokszor azonban inkább gyertyával világítottak, kályhával fűtöttek. A század végére azonban már luxuskörülmények várták a kávéházi közönséget, hiszen a hatalmas térben villanyvilágítás, fűtés, szellőztetés, nagy pult (amelynél nem lehetett rendelni és odaülni sem) várta a betérőket.

Elmaradhatatlan bútordarab volt a tükör is, amely egyrészt tágította a teret, másrészt hangsúlyozta az egyre inkább kibontakozó individuumot. Az 1890-es évektől elterjedt a tonett bútor, ami még elegánsabbá avatta a helyeket, Egy igazi kávéházban az asztalt márványlap borította. – Attól fogva nagyon boldogabb lenni nem akarok, amióta sikerült megszereznem a Gellért egyik márványasztalát – lelkendezett az előadó.

kavehazak ejszakaja newyork 02

New York

A legfontosabbról, vagyis a kávéról is essék szó! Felejtsük el az olasz típusú ristrettót, az akkoriak mást szürcsöltek! A feketét úgynevezett üstös technikával készítették, az őrölt kávét és a forró vizet az edénybe öntötték, amelyet melegen tartottak. Olyan lehetett, mint ma egy híg hosszú kávé.

 

Krémesebb, erősebb, gyorsabb

 

A pincérek formaruhában szolgáltak fel, működött ruhatár, körbe-körbe jártak a kenyereslányok, az újságos gyerek hírlapot kínált, a dohányárus fiútól cigarettát, szivart vehetett a vendég, nem csoda, ha vágni lehetett a dohányfüstöt (erről ma sokan lemondanának). 1920-ig kasszírnőket is alkalmaztak.

kavehazak ejszakaja girardi

Girardi

S ha már a hölgyek szóba kerültek: a nők nem nagyon mutatkozhattak férfi kíséret nélkül a kávéházakban, igaz, kávémérést olykor vezettek. A New Yorkban még külön hölgyterem is volt, máshol hölgyórákat tartottak, de a kávéház lényegéében a férfiak találkozóhelyének számított. Tisztességes, fiatal hajadon nem tehette be a lábát a kávéházba, csak a kokottok tértek be egy feketére vagy más célból.

Zeke Gyula eloszlatott egy másik hiedelmet is, jelesül, hogy Budapest az irodalmi kávéházak városa volt. Ez már csak azért is elképzelhetetlen, mert nincs az a város, amely ennyi kávéházat meg tudott volna tölteni íróval, költővel, festővel. Csődbe is ment volna a társadalom, jegyezte meg élcesen az előadó. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kávéházak, amelyekben összegyűltek a szellemi élet nagyjai, ilyen törzshelynek számított a legendás New York, a Centrál, a Japán, a Baross, a Philadelphia, a Hadik, a Gellért, az Abbázia. De például Ady Endre soha nem azokra a helyekre ült be, ahová az irodalmi krém járt, inkább a Meteorba vagy a Három Hollóba feketézett, elmélkedett.

kavehazak ejszakaja abbazia

Abbázia

A kávéházak 1945 után még részben túlélték az államosítást, majd helyüket fokozatosan átvették az eszpresszók, amelyek már a harmincas években megjelentek. A szó Olaszországból érkezett, amely egyrészt jelentette a kávéfőzőgépet, továbbá a kávét és Magyarországon a helyet is, ahol megitták. A gőznyomásos technikával főzött kávé krémesebb volt, mint az üstben áztatott. Tömegeket lehetett segítségével kiszolgálni, rövidebb idő alatt, és a kávé is ütősebb lett. A gépet már 1905-ben csatasorba hívták Itáliában, idehaza 1924-ben állították először a pultba a Spolarich kávéházban.

Az első igazi eszpresszó 1927-ben nyílt, de nem követték sorban továbbiak, a kávéházak egy ideig még őrizték hegemóniájukat. 1937-ben nyílt meg a Quick, amely után egyre több nyitott meg, a neon korszak hajnalán már legalább ötven működött. Ezek a helyek általában kisebb alapterületű kávémérések voltak, népszerű volt a Darling és a Brazil, vagy a Teréz körút 10. alatt működött Futó.

kavehazak ejszakaja presszó 02

Az új típusú kávézók a második világháború után is megmaradtak, sőt, szinte teljesen átvették a kávéházak helyét. 1973-ra már 413 eszpresszóban és cukrászdában ihattak az emberek kávét (e két egységet a szocializmusban egy területen kezelték), ám a polgári kor kávés helyeinél sokkal kevesebb működött, ami azért is elkeserítő, mert akkoriban még fele akkora volt a város, mint 1950 után. Ezekbe az egységekbe már a nők is ugyanúgy bármikor beülhettek, mint a férfiak, főleg az ötvenes évektől.

 

Mozi kint is, bent is

 

Az előadás végeztével átsétáltunk a Ferenciek terén található Három Hollóba, ahol Wilhelm Droste irodalomtörténész ott folytatta, ahol Zeke Gyula abbahagyta a történetet. Az NSZK-ban született férfi 1974-ben járt először Budapesten, de csak egy évvel később, és sajnos nem a magyar fővárosban, hanem Bécsben döbbent rá, micsoda csodálatos hely egy kávéház.

kavehazak ejszakaja 01

Wilhelm Droste

A Westbanhof pályaudvar közelében ült be a West Endbe. – Egy ártatlan fiú azt érezte, papnak kellene lennie, Vesztfáliaiban ugyanis, ahol születtem szinte csak a kocsmakultúra terjedt el, a kávéházakról addig nem is hallottam. Ül az ember, mint egy király, társaságban, de mégis magában. Újságokat olvashat ingyen. A kávé drága, de az a belépő a palotába, a királyságba. Van biliárd, könyvtár, szivarszoba, étel, hihetetlenül finom rétes. A hatalmas kirakatokon át nézhető az utcakép, miközben a kávéházban is zajlik egy előadás. Azt éreztem, nem akarok továbbmenni Budapestre – foglalta össze első benyomásait Wilhelm Droste.

kavehazak ejszakaja presszóA West End még ma is működik, mi több, a közelmúltban felújították. Vagyis Bécs meg tudta őrizni hagyományait, Budapest viszont nem. Pedig ma szabadon menthető volna az érték, a tradíció, de szinte minden átalakul menthetetlenül, vélekedett az irodalomtörténész.

Elmondta azt is, hogy Bécs más területen is előttünk jár, hiszen 300 méterenként találni egy kerthelyiséget is, ahol jó a konyha, jó a kávé. A bécsiek még étkeznek saját városukban, ezzel szemben a pestiek többnyire kiszorulnak a jobb helyekről. (Ennek társadalmi, gazdasági okai is vannak – a szerk.) Hozzátette: a magyar főváros nem él eléggé a földrajzi elhelyezkedésével, a remek időjárással – Droste kevesellte a jó kerthelyiségeket, és e helyütt minden bizonnyal nem a romkocsmákra gondolt.

Pedig, emlékezett, 1974-ben még a magyarok közt (l)ehetett, ma ezt ritka eseményként tudja megélni néha-néha. Szeretettel emlékezett vissza 1983-ra, amikor a Quint eszpresszóban járt, amely a Szervita (akkor Martinelli) téren működött, és a szocialista rezsim Kovács Pál olimpiai bajnok vívót nevezte ki vezetőnek, kvázi tulajdonosnak. A hosszú helyiségben izgalmas zugok várták a betérőket, ahol „minden magyar ellenzéki volt, és minden asztalnál egy új társadalmat találtak ki”. Akkor még az Omnia is jó kávénak számított, igaz, alap italnak az Unicum számított. Drámai effektusok, sűrű füst jellemezte a helyet. Álma, hogy a Quint felirat egyszer visszakerüljön a ház falára.

kavehazak ejszakaja 02

Három holló

Wilhelm Droste emlékei között kutatva megemlítette még a Hungáriát, a mai New Yorkot, amely még a szocializmusban is őrizte brutális eleganciáját. Mint mondta, érdekes volt látni, milyen lehetett egykor az igazi kávéházi élet, hiszen a hely azt üzenhette riválisának: „Bécs, te csak egy kezdő vagy!” Persze akkoriban azért még aktív élet folyt a Hungáriában, hiszen a komplett magyar sajtónak az épület szolgált székházul.

A Különlegességi Cukrászda az Andrássy (akkor Népköztársaság) úton fogadta a vendégeket, ez volt Mándy Iván író törzshelye. A kétszintes egység pincéjében alakították ki az eszpresszót, ott, ahol egykor az ÁVH működött. Említést tett még a Vörösmartyról (ma Gerbeaud), az Anna presszóról és a Bambiról, ami talán egyedül maradt meg a régi eszpresszók közül, de az is csak azért, mert az egykori pincérnő lett később a tulajdonos.

kavehazak ejszakaja bambi

Bambi

– Az épületek még megvannak, a kultúra viszont már eltűnt. Sajnos mára igazi kávéház alig maradt, talán csak a New York – mutatott rá Droste, aki „halálos bűnnek” tartotta, hogy a New Yorkban és a Centrálban a márvány asztalokat lecserélték. De a közelmúltban felújított Hadikkal sem elégedett, amelynek 400 négyzetméteres terét szerinte kár volt feldarabolni (más kérdés, hogy üzletileg mennyire volna életképes egy ekkora kávéház – a szerk.).

Pedig a kávéház szónak még mindig varázslatos aurája van, még ma is működik, elég csak a Café Budapest rendezvényre gondolni – kesergett az irodalomtörténész. Az előadó azonban nem nyugszik bele a jelenlegi helyzetbe: ismeretségi körének segítségével próbál Bécs és Budapest között kapcsolatot teremteni, mert míg a magyar fővárosból teljesen eltűntek a kávéházak, addig a császárvárosban – mint fentebb vázolta – virágzik a kávéházi kultúra. Hátha nem késő még.

Fotó: Fortepan, Gourmet Riporter

 

Copyright PuzzleMedia 2017