Húshegy a fatálon

 

Manapság szinte csak csoportos turistákat lehet olyan élménnyel bódítani, mint amilyennel Visegrádon, a Renaissance étteremben próbálkoznak immár több évtizede. A jelmezben fényképezkedés, a papírkorona kissé idejét múltnak tűnik, bár egy középkori élményekre építő városban egy még belefér. S ugyan azt nem állíthatjuk, hogy életünk kulináris élményét éltük át, az biztos: az ár/érték arányra és az adagok nagyságára nem lehetett egy szavunk sem.

 

Már a bejáratnál éreztük, beköszöntött a turista szezon, kínai, román, orosz szavak keveredtek az étterem előterében, ahol étkezés előtt vagy után néhány fotót készíthetnek magukról a turisták az ismert fejbedugós paraván segítségével. Bár az étteremben közel ötszáz embert is le tudnának egyszerre ültetni, nehezen találtunk szabad asztalt. A pincérek rendkívül leterheltek, egyikük nagy nehézségek árán erőltetett arcára minduntalan némi mosolyt egy-egy másodpercre, de látszott rajta, a pokolba kívánja az egészet.

reneszansz22A fácánlevesben a máshol tapasztalt, leginkább semmit rejtő „húsleves gazdagon” kitételt itt komolyan vették: sok és több különböző zöldséggel, füstölt fürjtojással érkezett a fogás, amelyre nem lehetett különösebb panasz. Másodiknak egy fatálat rendelünk, elvégre mégiscsak középkori a miliő. A „Corvin János is ezt ette volna” kétszemélyes tálon volt „pankomorzsába forgatott” csirkecomb, ropogós császárhús, marhapofa, parázsburgonya, külön nagy tálon érkezett saláta, kis tégelyekben – egyébként ízetlen és értelmezhetetlen – torma- és sörmártás.
A nagy pörgés egyik előnye, hogy nem igen lehet spájzolni az elkészült, de el nem kelt étkeket, így a Renaissance-ban minden étek frissen került az asztalunkra. A császárhús, de még a marhapofa is puha volt, nem rágós, a rántott húsokat sem érhette kifogás. A tálon annyi húst halmoztak föl, hogy hárman sem tudtuk mind megenni. Ez pedig a kispénzű, ám éhes turistáknak kitűnő hír. A körítésért pedig amúgy is odavannak.

Copyright PuzzleMedia 2017