Hatalmas elismerésben részesült az egri borvidék: James Suckling, neves borkritikus a St. Andrea és a Gál Tibor Pincészet borait 92 és 98 pont közötti pontszámmal értékelte, ami egyértelműen világszínvonalat jelent. Az örömteli hír kapcsán beszélgettünk Gál Tiborral, aki szerint a borvidéken nem a világfajtákat kell megmutatni, hanem azokat az autentikus márkákat, amelyek csak mi vagyunk, ami csak rólunk szól, ami máshol nincs. Mint amilyen a bikavér, aminek modern változatától James Suckling is „elájult”. 

– 2010-ben úgynevezett borkötvényt kellett kiadniuk, olyan anyagi nehézségekkel küzdött a cég. Nagy utat tettek meg azóta.

– Idén harminc éves lett a birtok, s gyakran gondolok vissza az elmúlt három évtizedre. A mögöttünk hagyott harminc évet 12-6-12 éves felosztásra tudom tagolni. Az első tizenkét évben édesapám igazgatta a birtokot, miután 2005-ben elhunyt, a vezető hiányában és az anyagi nehézségek miatt lassú (el)süllyedés következett. Amikor apa elment, 19 éves voltam, a testvéreim fiatalabbak; 2010-re minden lehetőségünk beszűkült, a két évvel azelőtt kezdődött világgazdasági válság minket is elért, nem tudtuk tovább tartani a bástyáinkat, és egy csúnya történetben apától megörökölt hitelek miatt elveszítettük a borászatot, a Jóisten segedelmének köszönhetően ez az állapot csak rövid ideig tartott. Azóta visszaszereztük a borászatot, folyamatosan erősödünk és tudatosan dolgozunk – ez tart immár 12 éve. Kicsit olyan ez, mintha az utolsó triászban egy másik borászatot hoztunk volna létre, persze az egyikből épült fel a másik, folytonosságot sugallva.

– Az említett tudatos munka eredménye, hogy a közelmúltban James Suckling 92 pont felettire értékelte az összes borukat, amit megmutattak neki?

– James Suckling a világ borpiacát befolyásoló néhány borszakértőjének egyike, a véleménye, a pontszámai, a döntése meghatározó. Olyan ő és még néhány kollégája, mint a labdarúgásban a játékosmegfigyelők. Néhányan vannak csupán az egész világon, de teljes rálátással rendelkeznek a világ bortermelésére, és mindenki az ő kegyeiket keresi. Ha valakinek magas pontszámot adnak, annak hírértéke van. – Mint az önök esetében.

– Ráadásul ez a pontozás nem egy borverseny, ahol sokan szerezhetnek különböző színű érmet, hanem ezek a szakértők valamilyen logika alapján látogatnak el egy borvidékre, keresnek fel pincészeteket, és kóstolják a boraikat. Évente akár tízezer tételt is megkóstolnak.

– Mikor járt James Suckling önöknél?

– Idén nyáron. Egy pénteki napon telefonált az egyik munkatársa, hogy hétfőn meglátogatna James Suckling. „Az a James Suckling?” kérdeztem meglepődve, mire tréfásan azt válaszolták a vonal végén, hogy „valószínűleg egyre gondolunk”. A látogatása is elég izgalmasra sikerült, hiszen már a kapuban azzal fogadott, hogy emlékszik rám.– Hol találkoztak ez előtt?

– Mondtam neki, hogy ez általában fordítva szokott történni, mire nevetve elárulta, hogy egyszer Toszkánában találkoztunk, amikor az Antinori borászatot látogatta meg, ahol édesapám dolgozott főborászként. Ott látott bennünket gyermekként.

– Tulajdonképpen mi hozta Egerbe a neves szakértőt?

– Egy másik borászat invitálta az országba, és ha már ide látogatott, és Villányból épp Tokaj felé tartott, mindenképpen el akart látogatni hozzánk is, megnézni hol tartunk, mivel foglalkozunk. Több órát töltöttek itt, a feleségével és egy munkatársával érkezett. Itt a helyszínen pontozta a borokat, párhuzamosan bíráltak, amit – gondolom – otthon összefésültek. – Mire volt leginkább kíváncsi az önöknél töltött idő alatt?

– A történetünkre. Ismerte édesapámat, aki – minden szerénység nélkül mondhatom – világszinten elismert borász volt, James emlékezett rá, milyen volt a pince az ő idejében, és érdekelte, a fiai mit kezdtek az örökséggel. Kíváncsi volt arra is, hogyan gondolkodunk, továbbá a borvidék márkájára, a bikavérre. Ismerte korábbról, de talán az ő fejében úgy maradt meg, hogy a bikavér nem túl értékes márka (már). Amikor meglátta, hogy a St. Andrea pincészet és a mi munkásságunk hatására is a bikavér története ott tart, ahol, teljesen le volt nyűgözve. Szó szerint azt mondta: álmában sem gondolta volna, hogy itt tart Eger és a bikavér, hogy ezt a tradicionális, több mint 170 éve létező márkát képesek voltunk szinte a földről felrángatni és a legmagasabb polcra helyezni. Úgy vélte, a világ nagy bormárkái mellé állítható a bikavér, amennyiben a munka következetes, folytonos lesz.

– Mit tart James Suckling napjaink bikavérjéről?

– Azt mondta, megújult az ízképe, kifejeződése „kortársabb” lett, azaz nem egy régimódi bort csomagoltunk új köntösbe, hanem teljesen megújítottuk a bikavért, azzal pedig, hogy behoztuk a képletbe a termőhelyeket, egy további különlegességi faktort iktattunk be. A munka nemrég kezdődött, az hogy valaki finom bort készít, az kevés, de ha következetesen és tudatosan ebbe az irányba szándékozó hatások mennek végbe, az már értékkel bír. Még akkor is, ha nem a fősodor, Toszkána, Burgundia vagy Bordeaux része, fel tud jutni a csúcsligába – ez figyelemfelkeltő. Nyilván két pincét keresett fel, ennyit tapasztalt, de mi igyekszünk a St. Andreával újszerűséggel megközelíteni a hagyományokat, és ennek az iránynak egyre több követője akad a borvidéken főleg az új generáció körében.

– Mit jelent ez pontosan?

– Leginkább azt, hogy mindig vannak első fecskék, de ha valaki meg tudja csinálni, akkor ugyanazon a borvidéken más is képes rá. A több mint háromévtizedes modern kori egri bortörténelemnek mi az elejétől részei voltunk. Édesapám idejében másképp gondolkoztunk, akkor azzal szerettük volna felhívni magunkra a világ figyelmét, hogy a világfajtákból tudunk jó bort készíteni, ma pedig már ott tartunk, hogy azt mondjuk: nem a világfajtákat kell megmutatnunk, hanem azokat az autentikus márkákat, amelyek csak mi vagyunk, ami csak rólunk szól, ami máshol nincs.

– A fajtaborok készítését elengedik?

– Nem, készítünk olyan borokat is, de a fókusz már nem azokon van. Nem is mutattam olyan palackokat James Sucklingnak, mert nem tartottam fontosnak.

– Hanem?

– Mit tudnak e fajták a házasításai, vagy mit tud egy kadarka, egy kékfrankos. A szakértő pontozása visszaigazolta a filozófiánkat, a legtöbb energiát, figyelmet, munkát a bikavérbe fektetjük – e borokat értékelte a legmagasabbra. Vagyis az ízben is visszatükröződik, hogy a bikevérek a legkifinomultabb munkáink.– Hány tételt kóstolt James Suckling?

– Legfeljebb tízet.

– Melyik kapta a legkisebb pontszámot?

– Az Egri csillagot értékelte 92 pontra, ami a világban nagyon magas pontszámnak számít. A legmagasabb értékellést a Síkhegy Bikavér 95 pontot akpott. Mindez azért is lényeges, mert a teljes munkásságomat 92 és 95 pont közé értékelte. A legelérhetőbb borunkra 92, a legnagyobb mennyiségben készített borunk (a teljes termelés hatvan százaléka), a Bikavér superiorra 94 pontot érdemeltünk ki – mindez teljes mértékben visszaigazolja, hogy a piramis alja, nem mélyen van, hanem az is igen magasan. – Hogy tekint ezekre az eredményekre?

– Nem mondom, hogy nem dicséri a munkánkat, de ez az eredmény alapvetően a borvidék ereje. A borász a teljes minőség szempontjából talán 15 százalékot tud befolyásolni, a fennmaradó rész termőhely, a mikroklíma és ezek együtthatójának „érdeme”. Persze, tudunk rajta csiszolni, de gyenge termőhelyen nem lehet nagy bort készíteni! Ha megvan a terroir, a klíma, a szőlőfajta, a borász, a bor együttállása, akkor az láthatóvá és értelmezhetővé válik. S ha sok ilyen típusú visszajelzés érkezik, az rögzíteni fogja a piacban, hogy a termék – a bikavér – nagyszerű. Ha nem úgy fogjuk fel, hogy a bikavér harminc évig nem volt jó, hanem úgy, hogy a százhetven évből 20-30 év kevésbé sikeres időszak volt, akkor az már nem hangzik olyan rosszul.

– Egy jó történetet pedig mindig el lehet adni.

– A világ figyelme kizárólag az autentikus márkákra irányul, nem kíváncsiak az egri pinot noirra, hanem az egyedi, helyi dolgokat keresik. A bikavér ráadásul szervesen beilleszthető az egri borvidék történelmébe, kultúrájába, irodalmába, turizmusába, ami olyan különleges együttállás, amihez hasonlót nagyon sokáig kell keresni a világban. Most már ki merjük magunkat húzni, az a döntés, hogy a bikavért újra be mertük vállalni, szépen lassan meghozza a gyümölcsét.

– Hatással van ez a gazdaságosságra?

– Nem fogunk holnaptól több bort eladni, nem leszünk értékesebb birtok, de sok efféle apró visszajelzés igazolja, hogy jó úton haladunk.

– Mely borok kapták a legmagasabb pontszámot?

– A Pajados bikavérünk 94, a Síkhegy bikavérünk 95 pontot kapott, amit a termőhely önálló kifejeződésének tartok. James Suckling a St. Andrea Pincészet borai közül a Hangács dűlőt képviselő bort szintén 95 pontra, a Nagy-Eged hegyen található dűlőt 96 és 98 pontra értékelte. Mind az öt dűlős bikavért 95-98 pont közé helyezte. – Mit jelentenek ezek az értékek a világ bortermelésének koordinátarendszerében?

– A világ tetejét. Nincs a világban 95 és 98 pont közötti bor, ami 100 euró alatt elérhető lenne, de nem ritkák a 2-3-400 eurós tételek sem, ha nagy borvidékekről, Burgundiából, Bordeaux-ból, Toszkánából, Piemontból származnak.

– Mennyibe kerülnek az említett egri borok?

– 15-20 euró környékén mozognak. Ez nem azt jelenti, hogy itt tartunk, mert az ár és a minőság nem feltétlenül jár kéz a kézbe.

– Ez a kitétel a világ bármely borvidékére igaz?

– Nagyon fontos a borvidék alapmárkája. Az árat ugyanis egy termelő nem, vagy nagyon nehezen tudja befolyásolni, a teljes borvidék árképzésének kell észszerűnek lennie. Kicsit ahhoz a folyamathoz tudnám hasonlítani, ami pár éve zajlott a gasztronómiában: sokan panaszkodtak, hogy a Michelin ellenőrök csak a budapesti éttermeket pontozták, nem utaztak el vidékre. Egy régiós központban szükség van bizonyos számú magasan értékelt étteremre ahhoz, hogy a vidéki éttermeket is felkeressék. Kicsit ez a helyzet a bor esetében is: az talán még kevés, ha akad egy-két borász, aki jó borokat készít, de ha már találni négy-öt-nyolc-tíz pincészetet, az elegendő az érdeklődés felkeltésére. Az ő teljesítményük felfelé húzza a borvidék egészét. Az ár azért fontos, mert a világban a bor minőségét az ár jelentősen befolyásolja, az egy igazodási pont.

– Ez kétségtelen, akárhogy is szemérmeskedünk.

– A képzőművészethez lehetne a legjobban hasonlítani, hogy kinek mi tetszik, szubjektív, mert a nagy többség nem ért a képzőművészethez, nem tudja befolyásolni sem, ezért a hozzáértők által képzett ár lehet iránymutató számukra. Addig nem fogunk a felsőbb ligába jutni, míg az árainkat nem tudjuk a ligában játszók áraihoz közelíteni. Nincs az a komolyan vehető étterem vagy sommelier, aki azt mondaná: a borlapomon 100-200 eurós borokat szeretnék tartani, de azért tegyünk már egy 10 eurós bort is ezek mellé. Ha ezt meglépné, nevetségessé tenné a borlapját. Ha viszont az az egri bor 100 euró, akkor más a helyzet.

– Kicsit faramuci a helyzet, mert a borvidékről öt-hat nagyon jó borászatot kapásból fel tudnék – magyar szívem fel tudna – sorolni.

– Én még többet is, de hagyni kell időt, hogy felépüljön ez az építmény, hogy következetes legyen a minőség, autentikus legyen a márka és legyen hasonló a borászatoknál, esetünkben, legyen elérhető mindenkinél magas minőségű bikavér. Legyen a termék logikus, vagyis ne véletlenül sikerüljön kiválóra, hanem legyen meg az út, amin következetesen eljutott a jó borig a pince. Ha még történelmileg is hiteles, azaz 100 éve és most is ez a legjobb a bor a vidéken, attól az még hitelesebb.

– Mennyi idő kell ahhoz, míg egy James Suckling-féle magas pontszámú löket érvényesül?

– Megváltozott a világ. Míg ha régebben azt mondta egy neves borkritikus, hogy egy bor 98 pont, másnapra az egész készletet eladta a borászat, azonnal felvásárolták a kereskedők. A mai világban, amikor az Instagram vagy a TikTok befolyásol leginkább, talán egy influenszernek kellene azt mondani, hogy a borunk jó, hogy az kifusson a pincéből. Ismerjük a mai világ értékesítési működését, ahol a bor minősége fontos, de az csak a belépő szint.

– A dűlőszelektált bikavéreket sem lehet Magyarországon magasabb áron értékesíteni?

– Tisztában vagyunk vele, hogy a magyar piacon nem lehet holnaptól érvényesíteni az árban a most kapott pontszámokban rejlő potenciált, a fejlődést, a minőséget. Talán olyan ez, mint egy magyar énekes, aki lehet, hogy tehetséges, sőt, van olyan jó, mint egy nemzetközi előadó, mégsem ér el világsikert. Vissza kell erősítenünk az országmárkát, a régiómárkát, ami hitelessé teszi a törekvéseinket. Magyarországon is készülhet szuper óra, de azért soha nem fogják úgy emlegetni, mint egy svájci órát. Vagyis, ma, Magyarországon még nincs annak számossága, hogy valaki nemzetközileg is jegyzett bort magas áron tud (akár nemzetközi piacon is) értékesíteni.

– Hadd mondjak némileg ellent önnek: az tény, hogy Magyarországon nincsenek hatalmas kakaóbab-ültetvények, nem is jegyeznek bennünket csokoládénagyhatalomként, a Rózsavölgyi mégis a szűken vett elit tagja.

– Ezzel egyetértek, talán valahol a kettő között lehet az igazság. Részünkről született egy döntés, miszerint Egert a prémium kategóriába kívánjuk pozícionálni, meg akarjuk mutatni, hogy ez lehetséges.

– Hogy áll e kérdéshez a borvidék egésze?

– Természetesen mindenki abban érintett, hogy minél jobb legyen a helyi bor, de ahhoz, hogy a borvidék egésze a prémium kategóriában legyen jegyzett, ahhoz sokkal drasztikusabb döntéseket kellene meghozni.

– Mint például?

– A szőlőfajták megválasztása, mi jellemezze a borvidéket.

– Tokajban ez működik.

– Ez így van, az ő nehézségeik másból fakadnak. Miközben arról beszélünk, hogy a magyar borvidékek kicsik, zsugorodnak, úgy látom, ahhoz, hogy a prémium kategóriába kerüljünk, még szűkebbre kellene venni a régió határait.

– Mint mondjuk Somlón?

– Akár. Nem tudnám megmondani a pontos méretet. A bor és a szőlő ára az egyfajta kereslet-kínálat, ha több bor terem, mint amit kényelmesen el lehet adni, akkor könnyen lehet, hogy átírja a forgalmat, de legalábbis megnehezíti a szőlő és a bor termelését. Ha csak prémium bortermeléssel foglalkozna az egri borvidék, lehet, hogy nem 5000, hanem 2000 hektárt tudna elvinni a hátán. Ez azonban akkora áldozat, amit egyszerűen nem lehet meglépni, mert rengeteg termelő, család megélhetése veszne oda. Ezért ilyen döntéseket nem hoz meg a borvidék. Ami így viszont sokszínű, ilyen is akar lenni, meg olyan is, olcsó is, drága is, minőségi is, lédig bor is – ám attól kezdve, hogy mindent árulunk, lényegében semmit sem árulunk. Nem tudjuk a kimagasló értéket sem hitelesen bemutatni.

– Lehet, hogy ezt a piacra kell bízni. Egyébként Burgundiában vagy Toszkánában csak jó bort ihatunk? Vagy ezeken a vidékeken elenyésző az a sokszínűség, amiról beszélt?

– Nem ennyire sokszínűek ezek a borividékek, mint az egri, Burgundiában például lényegében két fajtát termesztenek 800 éve, tudatosan építkezve. Persze, találni ott is gyengébb minőségű bort, de az ottani „gyenge” nem annyira az, mint általában a magyar borvidékeken. A magyar bor megítélését nagy mértékben befolyásolja az olcsó borok ára. Sajnos az olcsó bikavér 5-600 forint, miközben ezek a bikavérek egyáltalán nem rosszak, érnek akár 1500-2000 forintot.

– Ezt nem értem.

– Ha holnap megváltoztatnánk az árukat, a piac azt mondaná, hűha, mekkorát fejlődött az egri borvidék. Miközben a bor minősége nem változott, de az árát a jobbal azonosítják. Sokat dolgozunk azon, hogy az alacsonyabb árú borok ne annyiba kerüljenek, mint ma, mert lehúzzák a minőséget. S hogy visszatérjek az előző kérdésére: nincs igazán olcsó toszkán vagy burgundi bor.

– Amit mond, teljesen logikus, az nem érhető, hogy a termelő miért nem értékesíti magasabb áron a borát, miért károsítja meg saját magát?

– Több bort termelünk, mint amennyire kereslet mutatkozik, ezért mindig lesz, akinek felhalmozódik a készlete – eladja olcsón, hogy megszabaduljon tőle. Ezt a folyamatot – egyelőre – nem tudja befolyásolni a borvidék. Nem mondhatjuk, hogy XY ne adja el olcsón a borát, mert a saját vállalkozásában azt csinál mindenki, amit akar. Ha egy hipermarketlánc kap ettől a termelőtől 5-600 forintért bikavért, akkor ZW hiába szeretné értékesíteni a borát magasabb áron, az áruházlánc azt fogja neki mondani, miért venné meg tőle, ha XY termelőtől sokkal olcsóbban is beszerezheti a terméket. Egy-egy borvidéki csapatból nem szabadna kilógni, ha csak egy valaki megteszi, azzal a többiek is kényszerpályára kerül(het)nek. Mindig a leggyengébb bor minősége/ára fogja meghatározni a borvidékről alkotott képet. A csúcskategória lehet, hogy el tud majd szakadni ettől a folyamattól. De mondok mást is: a bikavérhez szükséges fajtákat manapság kissé nehezebb értékesíteni, Irsai Olivérre viszont nagy a kereslet, noha a fajta nem tradicionálisan egri. Az Irsai ára – a megnövekvő kereslet miatt – most sokkal magasabb, mint a komolyabb fajtáké, mint például a kékfrankos ára. Mivel hiány mutatkozik az Irsaiból, akadtak, akik úgy döntöttek, hogy a kékszőlő fajtáikat kivágják, és Irsait vagy ahhoz hasonló fajtákat telepítenek a helyére. Egy idő után így már nem hiány, hanem túlkínálat lesz Irsaiból, ami ugyanúgy beborítja a piacot, viszont a hagyományos márkákat, a dűlőket feláldoztuk egy divatért.

– Ha már a fehér borokhoz kanyarodtunk: az ön Egri csillag házasítása 92 pontot kapott James Sucklingtól. Mit jelent ez a fiatal márkának?

– Hogy elérhető. Amikor kitaláltuk, hogy a csillag legyen a piramis alja, akkor azt mondtuk, hogy Egerben minden könnyű fehér bor képviseljen egy témakört, ez a házasítás jelentse az egriséget, és ne a különböző fajták. Ugyanakkor a borral meg tudjuk szólítani a fiatal generációt is. Lényegében a csillag is a bikavérről szól, a két termék egymást erősíti. Hogy a borvidék alapbora fel tud menni 92 pontig is, azt jelenti, hogy ma már a bázis is nívót jelent, amire tényleg csak a nagy borvidékek képesek a világban.