A Múzeumok Éjszakáján az Aquincumi Múzeum és Régészeti Parkban jártunk, ahol nagy izgalommal vártuk a római-barbár fúziós látványkonyhát. Kiderült: valóban csak látvány a konyha, sajnos kóstolni nem lehetett. Az ízélményt tudással pótolhattuk a remek "H.A.S. – Háromfogásos gyomortörténelem" című időszaki kiállításon. A római konyháról eddig sok vadságot hallottunk, ismereteinket újabbakkal egészíthettünk ki. 

Sok érdekes program várta Múzeumok Éjszakáján az Aquincumi Múzeum és Régészeti Parkba érkezőket, mi is tettünk egykört, láttunk gladiátorokat, római enteriőrt, színházelőadást, divatbemutatót, hallottunk ókori kozmetikai tippeket. A legizgatottabban azonban a római-barbár fúziós konyhát kerestük fel, amely az ismereteket tekintve úgy ezer évet ölelt fel.

A fúziós látványkonyha római receptek és régészeti rekonstrukciók alapján készült ételeinek elkészítését kifejezetten üdvözöltük. Ám hamar kiderült: itt kóstolni bizony nem fogunk. Nem csak nekünk okozott némi csalódást, hogy az étkeket nem lehetett megízlelni, mert azok jobbára demonstrációs „eszközök” voltak csupán. Vélelmezzük, a különböző engedélyek beszerzése (is) gátolta a kiállítóhelyet a kóstoltatásban/árusításban, így azonban a különlegességekre vágyók/éhes gyomorral érkezők kissé szomorkásak maradtak. (Szemben működött ugyan egy teljesen tájidegen lacikonyha, de ki vágyik "magyarosch" kínálatra, ha Apicius nyomdokain járva is kóstolhatna.) Kóstolás helyett különféle játékokkal szórakozhattak a látogatók. Mi is belevetettük magunkat.

Az egyik játék során vizuális erőpróba várt ránk: fel kellett ismerni különböző magvakat, amelyeket a rómaiak és a barbárok fogyasztottak. Köles, árpa, búza, bab, csicseriborsó, lencse, sárgaborsó halmok közül két gabonaféle megtréfált bennünket. Ezután jött a szaglásteszt: öt vászonszatyorkában rejtettek el fűszereket, amelyeket szimat alapján detektálhattunk, egy közülük kakukktojás volt. Azonnal felismertük a fekete teát, amely elütött a római köménytől, köménytől, borstól, koriandertől, borsikafűtől. Amit tanulságként leszűrhettünk: nagy dózisban teljesen más az illata egy-egy fűszernek, a másik, hogy az otthoni konyhában nem illat, hanem megszokás alapján használjuk a fűszereket.

A harmadik játék kis híján kifogott rajtunk: egy több darabra tört, puzzle-lá változtatott cserépérmét kellett újra összeraknunk. Hosszas kísérletezés végén sikerrel jártunk, igaz, a megfejtéshez nem jutottunk közelebb, mert a képet nem ismertük fel. A nagyon kedves, korabeli ruhákba öltözött muzeológusoktól megtudtuk: a végül elénk táruló képen egy mitológiai jelenet látható. A játékok mellett láthattuk olyan rómaiak által használt eszközök replikáit, mint a tűzbe vethető serpenyő, vagy a zsúrkocsira emlékeztető sűtőállvány.

Közben a múzeum munkatársai hozzáfogtak a fúziós menü készítéséhez. Ennek során tökös előételt, szárnyasmájat, babsalátát, datolyaszószt, ősgulyást és piros termésekből összeállított desszertet sütöttek-főztek. Leginkább az ősgulyás kifejezés ütötte meg a fülünket, de mint kiderült, kalandozó eleink (és más népek) ismerték az étel egy ősi verzióját, mégpedig a következőképpen készítették. Először gabonaőrleményt állítottak össze búzából, árpából, kölesből, amit birkafaggyún lepirítottak. Ehhez adtak karórépát, vöröshagymát, amit együtt rotyogtattak a tűz fölött. Felöntötték vízzel, ló- vagy birkahúst tettek bele, megfőzték, és kész is volt az ősi egytálétel.

Vukics Adrienn

A fúziós élmények után Vukics Adrienn régész-muzeológus lelkes és extra informatív vezetésével jártuk be a remek "H.A.S. – Háromfogásos gyomortörténelem" című időszaki kiállítást. A tárlat a régi múzeumépületben kapott helyet. A táplálkozási szokásokat három részben ismerhettük meg, időrendben az őskori, a római és a népvándorláskori szekción végighaladva. S hogy miért kapta a H.A.S. elnevezést a kiállítás? Halózni Alapvető Szükséglet. Pofon egyszerű, nem?. A kiállítás nagyszerű, informatív, érdekes, a római lakomát imitáló jelenet centrumába emelt, madarak fészkéül szolgáló műsültmalac pedig kifejezetten mulattató látványt nyújtott.

Láthattunk őskori sarlót, neolitikumból származó lyukacsos edényt, amit sajtkészítésre használhattak. Már a rézkor ismertetése során hallottunk Ötzi étkezési szokásairól, akinek jég által mumifikált testét túrázók találták meg 1991-ben. A gyilkosság áldozatává vált vadász gyomrának és bélrendszerének vizsgálata során kiderült, hogy Ötzi utolsó ebédjére kecskehúst fogyasztott gabonával és valamiféle kétszikűvel, előző este pedig őzet, alakor búzából készült lepénykenyérrel. Zsákjában szárított vagy főtt kecskehúst is találtak. A bronzkorból az egyik legérdekesebb kiállítási tárgynak (vagyis inkább tárgyaknak) az Allee építése előtt végzett ásatás során előkerült több mint száz kerámiaedény együttese számított, amelyeket valószínűleg egy lakoma során használhattak.

A vaskort kockás ruhába öltöztetett tyúkok reprezentálták, ebben a történelmi korszakban kerültek ugyanis a kacsával és libával egyetemben – közel-keleti közvetítéssel – a szárnyasok a Kárpát-medencébe. Láthatunk még kézimalmot is, ami bizonyította: már a kelták korában is nehéz volt a háziasszonyok élete: naponta 2-3 órát őröltek, hogy egy hatfős családnak friss kenyeret adhassanak.

Rómát két terem is képviselte, előbb a köztársaságkori Róma étkezési kultúrája „került terítékre”, hallhattuk, hogy már akkoriban is létezett a mediterrán diéta: az emberek legfőképpen gabonát, olajat és szőlőt (a gyümölcsből bort, mazsolát is készítettek) fogyasztottak sok zöldséggel, gyümölccsel, tejtermékkel, tojással. Az állati zsiradékot mellőzték, az olívát viszont igen nagy becsben tartották, az extra szűz olívaolaj már akkor is a legértékesebbnek számított! Húst ritkán ettek. Hogy manapság Magyarországon, pontosabban a Balaton-felvidéken van szőlőtermesztés, azt a rómaiaknak köszönhetjük. Szerették a kásákat, akadt kiművelt kútfő, aki saját népét egyenesen kásazabálóknak titulálta. Persze, nem magában ették a gabonát, zöldséggel, sajttal, fűszerrel keverve fogyasztották a tápláló eledelt. Kedvelték a disznóagyvelővel összefőzött változatát is. Hmm…

Hogy a folyamatosan növekvő birodalomban hol, mit termeltek, azt egy hatalmas térképen követhettük nyomon a köztársaságkortól Traianus császár uralkodásáig. A térképen egyes termékek ábrája alatt kis ablakokban további információra bukkanhatott az élelmes látogató, így fedeztük fel, hogy például a közkedvelt fügéből 44 fajtát ismertek Rómában, vagy, hogy a citrom a késő köztársaság korában kezdett csak elterjedni a birodalomban.

A császárkori Rómában teljesen megváltozott az étkezéshez való hozzáállás, különösen az elit részéről. Tiberiusról még csak azt jegyezték fel, hogy különösen kedvelte az uborkát, de Caligula a gasztronómiában is hű maradt önmagához: cetben feloldott igazgyönggyel és arannyal sütött kenyérrel kínálta vendégeit. A 3. században uralkodott Elagabalus még rajta is túltett: szerette magát kifinomult ínyencnek mutatni, fogyasztott tevesarkat, páva- és fülemülenyelvet, eleven kakas fejéről levágott taréjt, és neki tulajdonítják, hogy kagylókból és halakból hurkatölteléket kotyvasztott. Gyakran tréfálta meg vendégeit azzal, hogy rubint vagy aranyat rejtett az ételbe. Akadt, akinek a foga bánta a viccet.

A rómaiak igényt tartottak a szárazföld belsejében is a halakra és a tenger gyümölcseire, ezért ólommal kibélelt, vízzel feltöltött tartályokban szállították szekérrel az élő állatokat a piacra. Emellett a hegyi jeget is ismerték és alkalmazták, jégvermekben tárolták, így a jégen szállítást is alkalmazták. Számos tartósító eljárást ismertek, a sót, a füstölést, a gyümölcsöket mézben tárolták, ahogy savanyítottak és szárítottak is.

Szerették az édességet, a datolyát aszalva szállították Afrikából Rómába, és a színházba érkezőknek árulták, de készítettek belőle szörpöt és bort is, míg az eredetileg a Fekete-tenger vidékén honos cseresznyét a nagy ínyenc, Lucullus honosította meg. A Passum (mazsolából készített aszúbor), fontos édesítőszerük volt, Apicius 71 receptben is alkalmazza. Az utolsó teremben a népvándorlás korába ugrottunk, itt például az avarok kultúrájával ismerkedhettünk meg.