Vannak helyek, ahol az ember megnéz egy előadást. És vannak helyek, ahol az estét nem nézi, hanem átéli. A Szentmargitbányai Kőfejtő ilyen. A hatalmas sziklafalak között az ember először csak üldögél, és figyeli, ahogy a nap lassan eltűnik a látóhatár mögött. A mészkő előbb narancs-, majd mély aranyszínű lesz, a levegő megtelik nyári illatokkal, a teraszokon pedig halk beszélgetések kezdődnek. Mindenki vár valamire. Ki Puccini zenéjére, ki az első pohár borra, ki a felvonás kezdetére. Bevallom, én a vacsorára.