Termékeink a regionális jelleget és a becsületes kézművességet képviselik, szorosan együttműködünk a helyi gazdálkodókkal és termelőkkel – fenntartható módon, szezonálisan és felelősségteljesen – vallja a linzi Wirsthaus Gretzl. Kit ne tenne kíváncsivá egy hasonló bemutatkozás? Bennünket sem hagyott hidegen, Linzben járva felkerestük a hangulatos helyet. Ám amit a vendéglőben tapasztaltunk, minden képzeletünket felülmúlta: megalkuvások nélküli, helyi alapanyagokra támaszkodó magas minőséggel és sok vidám emberrel találkoztunk.
Ausztria harmadik legnagyobb városa minden szempontból kiemelkedő élményt nyújt: Linz magja olyan, akár egy szabadtéri múzeum, annyi különbséggel, hogy a helyeik életének szerves része. A múlt, jelen és jövő jól megfér egymás mellett: betérhetünk 1371-ben alapított pékségbe, hogy megkóstoljuk a város híres linzerét; 19. század közepén nyitott „bécsi” kávéházba, ahol robot segíti a felszolgálókat, és ellátogathatunk Európa egyik legmodernebb múzeumába, ahol vérből készült tányért is megtekinthetünk.
A konyhában és a tányéron a szenvedély fogja össze a tudományt és az innovációt – vallja Heinz Reitbauer, a három Michelin-csillagos bécsi étterem, a Steirereck tulajdonos-séfje. Exkluzív interjúnkban rávilágított: céljuk, hogy ne másoljanak senkit, inkább elsők legyenek valamiben, ami nem más, mint a bécsi konyha népszerűsítése. Amellett, hogy szívügyének tartja az edukációt, küldetésének érzi, hogy minél közelebb kerüljenek a vendégekhez, miközben megfizethetők maradnak. „Azért vagyunk, hogy vendégeinket boldoggá tegyük” – szögezte le, kiemelve, hogy mindemellett hitelesnek és tisztességesnek kell maradniuk.
Ausztriában sok egyetemet végzett fiatal vágyik vissza a hagyományos gazdálkodásba, ezért az utóbbi évek trendje, hogy a diplomás Z-generációsok régi gazdaságokat vesznek át. Érdekes, hogy nem családon belüli generációváltásról van szó, hanem tudatos fiatalok fordulnak a vidéki hagyományok felé, és kezdenek kimondottan fenntartható és biogazdálkodásba.
A Michelin úti kalauzában hét linzi vendéglátóhely szerepel, három 1 csillagos, négy ajánlott. Mi az egycsillagos Speiselokal Rossbarthba látogattunk el, amelyet 2017 végén nyitott két séf, Marco Barth és Sebastian Rossbach, nevük összeolvadásából született az étterem neve. Öndefiníciójuk szerint olyan étkezési kultúrát szeretnének kialakítani, amelyben a minőség nem a távolságon, hanem a közelségen, a kíváncsiságon és a hozzáálláson múlik. Nem csupán egyszer meghatározott ideál felé törekednek, hanem a következő még jobb este, tisztábban kidolgozott íz, hirtelen értelmet nyerő részlet felé. Igen kíváncsivá tettek bennünket.
Linz belvárosa olyan, mint egy pompázó virág, csodálója mindig talál benne valami szépet, új színt. Ha lassan sétálunk figyelmes szemmel az utcákon, tereken, számos különlegességre bukkanhatunk: egy törökfejre a kapun, egy Mária Terézia korából származó házszámra, egy szecessziós portálra. Nyitott kapuk csalogatnak, hogy a gótikus alapokon nyugvó épületek felfedjék titkaikat, hangulatos udvaraikat, boltíves körfolyósóikat.
Vannak helyek, ahol az ember megnéz egy előadást. És vannak helyek, ahol az estét nem nézi, hanem átéli. A Szentmargitbányai Kőfejtő ilyen. A hatalmas sziklafalak között az ember először csak üldögél, és figyeli, ahogy a nap lassan eltűnik a látóhatár mögött. A mészkő előbb narancs-, majd mély aranyszínű lesz, a levegő megtelik nyári illatokkal, a teraszokon pedig halk beszélgetések kezdődnek. Mindenki vár valamire. Ki Puccini zenéjére, ki az első pohár borra, ki a felvonás kezdetére. Bevallom, én a vacsorára.
