Az idei év egyik felkapott dél-olasz úti célja Tropea, a Tirrén-tenger fölé magasodó sziklafalra épült város, amely az okkersárga naplementék és a Santa Maria dell’Isola látványa miatt unikális helyszín. Aki erre szeretne kirándulni, jó, ha tudja: rengeteg lépcső választja el az óvárost a strandoktól. Odalent viszont kristálytiszta víz, hullámok és ingyenesen használható partszakaszok várja a fürdőzőket, a Santa Maria dell’Isola alatti sziklabarlangba pedig bárki besétálhat. Járjunk a városban bármerre, egy valamivel mindenhol találkozni fogunk: a helyi lilahagymával, amiből még fagylalt is készül.

Tropea nemcsak látványnak izgalmas: innen származik Calabria egyik legismertebb különlegessége, Tropea gasztronómiai névjegye a Cipolla Rossa di Tropea Calabria IGP, vagyis a helyi lilahagyma, amely 2008 óta uniós földrajzi oltalmat élvez. A név kissé csalóka: nem kizárólag Tropeában terem, hanem a calabriai Tirrén-part meghatározott területein: Cosenza, Catanzaro és Vibo Valentia provinciákban termesztik. Tropea tehát inkább a termék névadója. A vöröses-lila hagyma legfontosabb tulajdonsága meglepően édes, zsenge íze, ezért nyersen is szívesen fogyasztják. Több helyi változata létezik; a piacokon az egyik legfeltűnőbb a hosszúkás forma, amelyből Tropea utcáin egész halmokat látni. Már a reggelinél találkoztunk a zöldséggel: cipolla rossa került az omlettbe. Később aztán szinte lehetetlen volt úgy végigsétálni az óvároson, hogy ne találkozzunk a vidék büszkeségével újra – frissen, fonatokba kötve vagy a helyi üzletek polcain feldolgozott formában, akár a fagyiban is.Calabria másik ikonikus alapanyagáért sem kell messzire mennünk. Spilinga, a ’nduja hazája, Tropea közelében, a Monte Poro vidékén fekszik. A csípős, kenhető sertésszalámi eredete a dél-olasz szegénykonyhához és a disznóvágások takarékos gyakorlatához kötődik: hagyományosan a feldolgozás után megmaradó, kevésbé értékes sertésrészeket hasznosították, amelyeket zsírral, sóval és bőséges calabriai peperoncinóval dolgoztak össze. A paprika nemcsak jellegzetes csípősségét és mélyvörös színét adta, hanem a tartósításban is szerepet játszott. Az egykori szükségélelmiszerből mára Calabria egyik legismertebb gasztronómiai terméke lett, amely a modern éttermi konyhákban is új életre kelt. Mi például carbonarában kóstoltuk: a ’nduja beleolvadt a krémes szószba, vörösesre színezte és enyhén csípőssé tette.A legizgalmasabb fogást nem az étlapról választottuk, speciális ajánlatként érkezett. A calamarata tészta tetejére nyers gambero rosso tatár, pisztácia és bufala került. A mélytengeri vörös garnéla a mediterrán gasztronómia egyik nagyra becsült alapanyaga: akár több száz méteres mélységben él, Szicíliában pedig különösen a Mazara del Vallo környékéről származó példányok váltak híressé. Finom, enyhén édeskés húsa miatt a legjobb minőségű garnélát gyakran nyersen kínálják – ahogy a mi tányérunkon is: csupán citrommal és olivaolajjal ízesítették, éppen csak a tészta tetejére helyezve, hogy a tészta melege indítsa be az ízeket. Az alapanyag értékét az ár is jelezte: ez a tészta közel kétszer annyiba került, mint az étlap többi pastája. A pisztácia és a vörös garnéla leghíresebb szicíliai párosát a lágy bufala tette teljessé.Strombolin már a közeli szicíliai konyha ízei kerültek előtérbe. A Pasta alla Siciliana paradicsomos alappal, sült padlizsánnal és bőségesen ráreszelt ricotta infornatával érkezett. Ez utóbbi nem a nálunk ismerős, friss, krémes ricotta: a sajtot sütőben készítik tovább, amitől külseje barnás kérget kap, állaga tömörebbé, íze pedig koncentráltabbá, enyhén pörköltté válik. Különösen Szicília keleti részén és Messina környékén kedvelt alapanyag. A paradicsom, a sült padlizsán és a ricotta klasszikus szicíliai ízvilágot képvisel. A dél-olasz fagylaltospultoknál sem feltétlenül ér véget a kísérletezés. Tropeában a klasszikus ízek mellett egészen szokatlan változatokkal is találkozhatunk: készítenek a híres helyi lilahagymával, de még szarvasgombával ízesített fagylaltot is. Mi ezek mellett rábukkantunk egy másik olasz különlegességre, a zuppa inglese ízesítésű fagyira – a neve szó szerint „angol levest” jelent, valójában azonban egy régi olasz, Alchermes likőrrel átitatott piskótából és krémből készülő desszert fagylaltváltozata. Vagyis a zuppa inglese olasz desszert, amelynek eredete máig vitatott; egyik legelterjedtebb magyarázat szerint az angol trifle olasz rokona vagy átirata, és már Pellegrino Artusi 1891-es klasszikus szakácskönyvében is szerepel.Tropea gasztronómiája jól mutatja, milyen erősen kötődnek Dél-Olaszország ízei a helyi alapanyagokhoz és hagyományokhoz, miközben a klasszikus hozzávalók a mai éttermekben új szerepet is kaphatnak, és egyszerre képviselik a hagyományt és kínálnak lehetőséget a kísérletezésre. Éppen ez a kettősség teszi Tropea ételkínálatát igazán érdekessé.