Nem viselt szakállt, kalapot sem hordott, amíg egy tévéfelvételen azt nem javasolták neki: a görög sztár, Demis Roussoshoz hasonlóan növesszen arcszőrzetet és tegyen fel kalapot. Mára mindkettő a védjegyévé vált. Meződi József, az Apostol együttes énekese egyházi kórusban kezdte karrierjét, és már fiatalon elhatározta: az énekéssel akar foglalkozni. Később szakácsképesítést is szerzett, hogy feleségével éttermet nyithassanak. A tűzhelyt azonban nagy ívben kerüli, specialitása a rántotta; kedvence étele a marhalábszárpörkölt.

– Sokak élménye a hetvenes évek végéről, a nyolcvanas évek elejéről, hogy otthonukba hazatérve, az egésznapos keménymunka után egy Apostol-hanglemezt tettek fel a lemezjátszóra, ha egy kis boldogságra vágytak.

– Hála Istennek sokan voltak ezzel így.

– Az említett években magyar mércével mérve igazi sztárok voltak, mindenki ismerte a dalaikat, azt azonban talán kevesebben tudták, hogy az éneklést egyházi kórusban kezdte.

– Már az az óvoda is egyházi fenntartású volt, ahová a szüleim beírattak. Mindig beválasztottak a passiójátékba, vagy karácsony táján a betlehemesbe, rám osztották Szent József szerepét. Innen egyenes út vezetett az egyházi énekkarba, amit nagyon élveztem, még akkor is, ha akkoriban a dalok jó részét latinul énekeltük. Az éneklés ettől kezdve meghatározta az életemet, minden más mellékessé vált számomra, az lett a legfontosabb célom.

A Savages együttes, balról a második Meződi József

– Az akkorra kiépülő egypártrendszerben mennyire volt általános, hogy a szülők egyházi óvodába, iskolába írassák be gyermekeiket?

– Nagyon óvatosnak kellett lennünk, már csak azért is, mert édesapám az elektromos műveknél volt igazgatóhelyettes. Titokban gyakoroltuk a vallásunkat. Szerencsére az óvoda és az iskola az otthonunkhoz közel volt. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy Pécsett, ahol felnőttem, azért más volt a helyzet, mint a fővárosban, ahol annyira figyeltek mindenkit, hogy az emberek alig-alig mertek templomba menni. Vidéken ennél leleményesebben figyeltek, mert az is lehetett besúgó, aki a templomba járt.

– A rendszer nem olvasta később a fejére, hogy korábban egyházi kórusban énekelt?

– Nem keletkezett ebből problémám. Igaz, mindig rafinált voltam, így sikerült kislisszolni az uralkodó rendszer szorításából.

– Az egyházi kórust követően miként igyekezett elérni célját, a professzionális zenélést?

– A középiskola során elvesztettem édesapámat, ezért el kellett mennem pénzt keresni. Beiratkoztam autószerelő-tanulónak. Ott találkoztam Pécsi Géza, fantasztikus, zseniális énektanárral, aki a szakmunkástanulókból kiválogatta azokat, akik jól énekeltek, és összeállított egy kórust. Az énekkar országos hírű lett, számos helyen léptünk fel. Az iskola elvégzése után elvittek katonának. Amikor leszereltem, azon gondolkodtam, hogyan úszhatnám meg, hogy újra be kelljen vonulnom a seregbe. Akkoriban ugyanis úgy működött a rendszer, hogy bizonyos időközönként vissza kellett térni továbbképzésre. Azt találtam ki, hogy a rendőrségre megyek dolgozni autószerelőnek, polgári alkalmazottként. Azt követően békén hagytak. Megalakítottam a Savages nevezetű zenekart Pécsett, velük folytattam énekesi karrierem. Helyi tánciskolákban, össztáncokon, iskolai szalagavatókon, a Rózsakertben léptünk fel. – Hogyan akadt önre az Apostol?

– Amikor 1970-ben megnyerték az amatőr könnyűzenei fesztivált, turnélehetőséget kaptak jutalmul. Ennek keretében ellátogattak Pécsre is, egyik este betértek abba a bárba, ahol felléptünk. Tetszett nekik a hangszínem, és megkérdezték, nem költöznék-e fel Budapestre. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, megyek.

– Az Apostol akkoriban dzsesszt játszott, tudott azonosulni a stílussal?

– Pécsett szinte minden műfajba belekóstoltam, ezért a dzsesszel sem akadt problémám. Nagyon szerettem a soul zenét is, minden ismertebb énekes stílusát igyekeztem elsajátítani. Bár a dzsessz kevésbé alapoz az énekre, mint a többi stílus, sikerült beilleszkednem a csapatba, kongáztam és sok egyéb hangszeren játszottam, amikor pedig lehetőségem nyílt rá, énekeltem.

– Lényegében a kezdetektől fogva kalapban lép fel, hogy jött ez az ötlet?

– Ez egy hosszabb történet. Akkoriban nem volt egyszerű érvényesülni, sokaknak betartottak. Velünk az volt a baj, hogy túl jól zenéltünk. Amikor slágerré vált az Okosabban kéne élni című dalunk, rá kellett jönnünk, hogy nem játszhatunk tovább kis dzsesszklubokban, hiszen nyolctagú volt a zenekar. Lehetőségek inkább külföldön akadtak, Csehszlovákiában, NDK-ban, Bulgáriában, a Szovjetunióban. Ezért a populárisabb műfaj felé fordultunk. Németh Zoltán, a zenekar vezetője úgy hangszerelte meg például a Nehéz a boldogságtól búcsút venni című dalt, hogy fúvósbetétekkel tagolta. Így viszont kevésbé lett közérthető a zenénk, ugyanakkor a hangszínem meghatározta a stílusunkat. Összevegyítettük a két komponenst. Igen ám, de az ellenlábasaink felfedezték a rést, azzal vádoltak bennünket, hogy a „dzsesszisták átmentek populárisba, szégyelljék magukat”. Ezt a vélekedést átvették az újságok is, igyekeztek lefelé tolni bennünket – kevés sikerrel. Egyik slágert szereztük a másik után, a szövegeinket pedig a legendás Szenes Iván írta. Végül csak eljutottunk a televízióba is, ahol úgy vélték: csúnya vagyok, nem mutatok jól a képernyőn, ezért valakinek az az ötlete támadt, hogy a korszak egyik sztárjához, Demis Roussoshoz hasonlóan növesszek szakállt és viseljek én is kalapot.– Előtte nem viselt szakállt?

– Soha.

– Jól sikerült a „merénylet”, azóta is megtartotta az arcszőrzetét.

– Minek változtasson az ember azon, ami működik?

– Nem zavarta, hogy Kalapos emberként kezdték emlegetni?

– Nem, sőt, a védjegyem lett. Egyébként ezt a híres konferansziénak, Antal Imrének köszönhetem, aki úgy mutatott be, hogy „fogadják szeretettel a Kalapos embert”. A közönség azonban gyakran még ma is azt gondolja, mindig kalapban járok, de én úgy gondolom: ami a színpadon kellék, azt az utcára nem viszem ki.

– A nyolcvanas évek közepétől egyre kevesebbet szerepeltek a médiában, mi ennek az oka?

– Miután 1980-ban kijött a második lemezünk, szerveztek egy promóciós turnét. Ahhoz azonban megfelelő felszerelésre volt szükségünk, amelyeket akkoriban Magyarországon nem lehetett beszerezni, ezért elvállaltunk egy külföldi turnét, hogy megvehessük a hangszereket és egyéb felszereléseket. Finnországban, Svédországban játszottunk bárokban, majd érkezett felénk egy felkérés, hogy játsszunk az Egyesült Arab Emirátusokban is három hónapot. Elvállaltuk. Amikor hazatértünk, megkaptuk, hogy a lemez promóciója helyett „elmentünk a kapitalistákhoz zenélni”. – Mi lett a következménye a hakninak?

– Megfúrták az itthoni turnénkat, fogyott körülöttünk a levegő, láttuk, hogy nincs lehetőségünk játszani. Éppen ekkoriban alakult meg a Rock Színház, amely színpadra állította az Evitát. Nem voltak még olyan zenészeik, akik profin tudtak volna kottát olvasni, ezért amikor Várkonyi Mátyás szólt nekünk, lenne-e kedvünk csatlakozni hozzájuk, vállaltuk a felkérést. Amíg meg nem szűnt a színház, ott játszott a zenekar.

– Hogy érintette önöket a hirtelen támadt ellenszenv?

– Nehéz volt, de nem példa nélküli. Még Pécsett énekeltem, egy este betért a bárba egy svájci férfi, aki felajánlotta, hogy szerződtet az alpesi országba. Addig is, míg elintézi a vízumot és útlevelet, ajánlotta fel, havonta apanázst küld, hogy valamiből meg tudjak élni. Jó darabig küldte is a megbeszélt összeget rendesen, ám egy idő után abbamaradt a folyósítás, én meg nem tudtam elérni. Miután a fővárosba költöztem, véletlenül tudtam meg, hogy amikor kikértek az Interkoncerttől, ott azt közölték a svájciakkal, hogy nem érek rá… Később arra is fény derült, hogy egy ismert zenészt küldtek ki helyettem egy kis zenekarral. Ilyesmi azonban nem csak akkor történt, ma is előfordulnak hasonló esetek, aki kedvenc, az kedvenc.– Gondolom, léteztek direktívák, ki igen, ki nem, sorsok múltak egy-egy ember döntésén.

– Azt azonban ne feledjük el: ha nincsenek ezek az emberek, akik kiharcolták, hogy egyáltalán működhessen a szektor, nem nagyon tudtunk volna érvényesülni, hiszen a könnyűzene megtűrt kategóriába tartozott. A sokak által gyűlölt Erdős elvtárs (Erdős Péter, a Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztályának vezetője, menedzser – a szerk.) nélkül néhány együttesnek soha nem lett volna lemeze. Ugyanakkor az is igaz, hogy különösen a vidéki zenekarokat nagyon elnyomták, csak Pécsett ismertem hármat, amely verte volna a mezőnyt, és akkor Szombathelyt, Debrecent még nem is említettük.

– Hogyan teltek a Rock Színházban töltött évek?

– Mindannyiunknak jót tett a közeg, az volt a legjobb megoldás. Sikerült a társulattal közösen olyan előadásokat létrehozni zeneileg, ami előtte abszolút nem létezett Magyarországon: az Evita mellett említhetem a Jézus Krisztus szupersztárt, a Sztárcsinálókat, a West Side Storyt vagy a Hairt, a Nyomorultakat.

– A fiatalabb generációk a rádióból és a paródiákon keresztül ismerték meg slágereiket, minden bizonnyal úgy énekelték – a kissé átírt dalaikat – hogy nem is tudtak róla: valódi szerzőjük az Apostol együttes.

– A Macskaduettben szereplő két macska – Hofi Géza és Koós János – énekelte több ismert dalunkat, amelyek úgy kerültek a rajzfilmbe, hogy Szenes Iván sok szöveget írt Hofinak is. Ez volt az árukapcsolás útja. Egyébként később az Irigy Hónaljmirigy is többször parodizált bennünket.

– Mit szóltak a paródiákhoz?

– Örültünk neki, minden reklám, reklám. Ráadásul az Irigy Hónaljmirigy zenészei profik.– Milyen emlékeket őriz arról az 1999-es találkozásról, amikor Demis Roussos Budapesten lépett föl, és közösen koncerteztek?

– Őszintén? Az életemet tette tönkre azon a négy napon át, amíg Budapesten tartózkodott. Világsztár volt, mindent megtett, amit megtehetett. A Budapest Sportcsarnok közepére forgószínpadot építtettünk, ő kikérte magának, hogy azon kell fellépnie. Nem az öltözőben készült, hanem kért egy lakókocsit, ott várta, mikor kell elénekelnie azt a négy számot, amit tervezett. A legnagyobb baj az volt, hogy a „leültette” a közönséget: amit addig felépítettünk, lenullázta, kezdhettük újra a hangulatba hozást.

– Ahogy a kórusmúltjáról, úgy talán arról is kevesebben tudnak, hogy fakanált és habverőt is a kezébe vett a mikrofon mellett. Miért végezte el felnőtt fejjel a szakács- és cukrászképzést?

– Megismertem a későbbi feleségem, Alice-t, aki a vendéglátásban dolgozott. Attól kezdve szép lassan hozzászoktatott a mosogatáshoz és törölgetéshez. Segítek neki, amiben tudok.

Meződi József és Meződi Alice

– A segítségen túlmutat, hogy iskolapadba is ült a kedvéért.

– Akkoriban szükség volt végzettségre ahhoz, hogy valaki éttermet nyithasson, és mivel mi is szerettünk volna nyitni egy vendéglátóhelyet, mindketten elvégeztük a képzéseket. Az ember mindent megtesz a felségéért – ő az úr a házban.

– Akkor nem is főzött?

– Nem mertem! A feleségem kitűnően főz, a nagyobbik fiam, Gábor, szakács, szó sem lehetett róla, hogy betegyem a lábam a konyhába. Hogy is ne, hogy aztán reggeltől estig azt hallgassam: maradtam volna az éneklésnél.

– Van valami specialitása, ha Alice mégis a tűzhelyhez engedi?

– Speciális tojásrántottát tudok készíteni.

– Mi a kedvenc étele?

– Marhalábszárpörkölt nokedlival, uborkasalátával. Aki akkor született, amikor én, és élt az ötvenes években, tudja: ha az ember hozzájutott egy jófajta marhapörkölthöz, az lucullusi lakomának számított.

– Besegít azért a családi vállalkozásba, a Remíz étterem vezetésébe?

– Persze, miután autószerelő voltam, minden, ami technikai feladat, probléma, hozzám tartozik.

– Mi az étterem specialitása?

– A spare ribs, vagyis a sertésborda, amit lávakövön sütünk és BBQ-mártással, burgonyával, káposztasalátával kínálunk a vendégeknek. A másik specialitásunk a Zsüti-leves, ami jófajta húsleves minden földi jóval: marhafarokkal, libazúzával, macesszal, csigatésztával, zöldségekkel. Zsüti, azaz G. Dénes György, Kossuth-díjas költő és dalszövegíró sokat járt hozzánk, és egyszer azt javasolta: ne együnk külön mindenfélét, hanem tegyük bele egy levesbe. Alice letisztította a kérését, megfőzte, azóta a vendégek nagy kedvence. A feleségem egyébként is imád főzni, mindig kitalál valami újat, én megkóstolom, és megmondom, ízlett-e vagy sem.

Zsüti-leves

– Mi kerül önöknél karácsonykor az asztalra?

– Halászlé, aztán fogas – nem nagyon szeretem a halat, de ilyenkor muszáj megennem. A végén mákos tésztával zárunk.

– Mit kíván a következő esztendőre?

– Mindenki legyen gazdag lélekben és anyagiakban, de valójában az egészség a legfontosabb. Ahogy korosodom, egyre több a problémám, amelyeket nehéz kezelni. Emellett előadásokat is szervezni kellene, és szeretnék rendben lenni hangilag, hogy ne okozzak csalódást magamnak és a közönségnek.

Fotó: A pécsi könnyűzene; Apostol együttes; GR