Amikor elhatároztuk, hogy a balatonlellei Kedvesemben ebédelünk, némelyikünkben volt némi aggodalom, hogy a turistákkal teli városban, a frekventált móló torkolatában, augusztus 20-a előtt egy nappal, a nagy hajtásban vajon lesz-e esélyünk azt a minőséget kapni, amit a honlap és a Facebook-oldal ígér. Hamarosan kiderült azonban, hogy fölösleges minden aggodalom: az óraműpontosággal működő szerviz gondosan elkészített fogásokat helyezett asztalunkra. Mindezt a déli csúcsidőben.

A Kedvesem Bisztró önmeghatározása szerint azt a hangulatot szeretné átadni, amit a tulajdonos gyermekkorában élt át, nagymamája főztjeinek kóstolása közben. Ahogy a nagymama mondta a nyitáskor: „szívvel főzzetek, és szeretettel adjátok, Kedvesem!” (A nagymamának külön asztalt tart fenn az étterem, amit tábla jelez – ezt nagyon-nagyon kedves gesztusnak érezzük.) Nem tudjuk, hogy miként főzhetett a nagyi, de hogy azzal bizonyosan elégedett volna, amit a felszolgálók az asztalunkra helyeztek, az biztos. Hiba nem akadt, pedig elég sokfélét kóstoltunk.

A dicséretesen nagy és sokszínű italválasztékból három cukormentes limonádé – két málna és egy zöldalma – mellett tettük le a voksunkat, amíg az étlap böngészésének szenteltük az időt. Az italok gyorsan megérkeztek és finomak voltak, jólesett a déli hőségben a gyerekkori ízeket idéző málna és a modernebb zöldalma egyaránt.

Levessel kezdtünk, kétfélével: ribizli- és kovászosuborka-krémlevesre esett a választásunk. Előbbi nem a sok helyen kínált kvázi sűrítmény, hanem szinte áttetsző esszencia, amelybe aszalt sárgabarack és pirított mandulaszeletek kerültek. Az aszalvány szükséges is, mivel a ribizli önmagában talán kissé fanyar lett volna, de a fahéjas barack kellemesen megédesítette a levest. Egyben ez a választás váltott ki egyedül vitát az asztalnál, a társaságban akadt, akinek már túl édesnek is tűnt.

Bezzeg a kovászosuborka-krémleves kapcsán nem alakult ki polémia, az maga egy álom. Nyári melegben amúgy is jólesik a szervezetnek valami savanykás, fanyar íz, e célra a kovászos uborka kiválóan megfelel, ám ha csak ennyi történet volna, az nem jelentene gasztronómiai élményt. Márpedig ez a leves igazi élmény. Diszkréten fokhagymás, kellemesen kapros, homogén, szép állagú, lágy – finom. A lé tetején úszó baconcsipsz lehetett volna egy fokkal ropogósabb, de Dömök Balázs séf és csapata jól vette az első akadályt.

A második fogásnál igyekeztünk próbára tenni a konyhát, de állta a kihívást. Kértünk BBQ oldalast, omlós sertéstarját robuchonnal, csicseriborsóval és sertésszüzet lecsókrémmel, marinált hagymával. Az első egy hatalmas deszkán érkezik, akkora adag ugyanis, hogy tányéron nem férne él. Mellé kis fémkosárkában parázsburgonya, tálkában coleslaw saláta a kisérő. Az oldalas puha, kellően rápirított, tényleg emberes adag, vígan osztogattuk egymás között, mert még úgy is maradt a deszkán bőven. Talán csak a saláta lógott ki kissé a kompozícióból, de összességében finom az étel.

Az omlós sertéstarja valóban omlós, semmi átverés, ám a tányéron nem a hús viszi el a pálmát. A csicseriborsó, na, az igen. Sok helyen kínálják keményen, félkeményen, itt puha, akárcsak a hús, és a fűszerezése! A római köménytől szinte dalol a szósz. Nem tudjuk, hogy a püré valóban úgy készült-e, mint azt a névadó, Joël Robuchon hagyományokat mellőző receptúrájában tette, de olyan krémes, mint egy könnyű hab, és a csicseriborsóval-tarjával olyan triumvirátust alkot, amit bárhol, bármikor örömmel fogyasztanánk.

Jöjjön a sertésszűz! Az ma már lényegében alap, hogy egy hús puha, és nem rontják el (a technológia helyes alkalmazása sokat segít egy ügyes szakácsnak). Itt is ezzel találkoztunk. Mint a vaj, úgy omlott a szájban az értékes hússzelet, amelynek kérge kellemesen pirult. Nincs túlfűszerezve, a hús alapíze érvényesül, nem nyomja el a fogás többi szereplőjét. A marinált hagyma jó választás, nemcsak a látványt emeli művészi szintre, hanem a textúrájával is kontrasztot ad. S hogy mit kontráz? A fenséges lecsókrémet, aminél finomabbat eddig keveset kanalaztunk. Kóstolás közben azon tanakodtunk, vajon a paprikát megsütötték-e előtte, vagy a szakács füstölt fűszerpaprikát használt-e a készítéskor. Mindenesetre a szósz maga a hely szimbóluma is lehetne. És ugyan minden tányér szemnek is kedves, a három közül talán ez a legszebb a maga pompás színeivel.

Az étlapon nincs desszert, de a bisztró fedett részében egy meseszép vitrinben sorakozott a napi kínálat. Hosszú perceken át vonzotta magához mindnyájunk tekintetét, s már előre fantáziáltunk, milyen íze lehet egyiknek, másiknak. Innen választhat a vendég és mi azt tanácsoljuk, hogy válasszon! Már ha tud… Nekünk elég nehezen sikerült.

Végül a somlói pohárdesszertet és a királyné tortáját teszteltük, noha már igazából csak a szemünk kívánta az édességet, olyan jóllaktunk. A somlói nem általános, talán még azt is mondanánk, az ismert desszertnek csak távoli rokona, kevésbé volt rumos, és nem ét-, hanem tejcsokoládéval készült. Ám mint pohárdesszert fantasztikus, mindegy, hogy hívják, pár perc alatt eltűntettük teli gyomorral is. A királynő tortája szintén fenséges volt. Dióhab lapok között áfonyalekvár és vaníliakrém csalt mosolyt az arcunkra.

Nem mehettünk el kávé nélkül, és itt ki kell térnünk a szervízre is. A kiszolgálás végig gyors volt és figyelmes (egyébként pedig ízléses, trendi egyenruhában dolgoznak a felszolgálók, amiért külön jó pont jár a vezetésnek). Mivel egyikünk tejet is kért a presszó mellé, a pincérnő felajánlotta, nagyobb csészében hozza, hogy legyen elég hely a tejnek. Apró gesztus, de árulkodó.

Az ilyen részletek együtt tették örömtelivé az itt töltött időt. A Nagyi elvárása teljesült, mi pedig bármikor örömmel térünk majd vissza repetázni.