A katalánok különleges kapcsolatban állnak az étellel. Egyszerűen imádnak enni és főzni, éttermekbe, kávézókba járni. Ottlétünkkor alig láttunk olyan éttermet, bárt, kávézót, ami ne telt házzal ment volna. A vendégek töretlen bizalma azonban nem a véletlen műve: a legtöbb helyen folyamatosan követhető az ételkészítés folyamata, amelynek során szívvel és rafinériával alkotnak hagyományos és újhullámos fogásokat.

Egyszer volt, hol nem volt, született Gironában három fiútestvér: Joan, Josep és Jordi Roca. Szüleik éttermében nőttek fel – mely a mai napig üzemel, és a város munkásnegyedében egyszerű menüt kínál a vendégeknek –, és kitartó munkával, rengeteg erőfeszítéssel feltették Gironát a gasztronómia világtérképére. Joan szakács lett, Josef sommelier, Jordi pedig cukrászmester, ennek megfelelően logójuk egy háromszárú R betűt formáz.

Lépésről lépésre építették fel birodalmukat: csokiüzem, fagylaltozók, cukrászdák, valamint a három Michelin-csillagos, háromszor a világ legjobb éttermének választott El Celler de Can Roca, és még pár kisebb-nagyobb étterem van a birtokukban.Ahogyan a gironai katedrális meghatározza a város látképét, ők is ezt teszik a vendéglátóegységeikkel a gasztronómia területén. De ahogyan Girona sem egy katedrálisból áll, úgy nem csak Rocáéknál érdemes étkezni. A város minden foody számára kötelező desztináció, hiszen százezres lélekszámához képest tobzódhatunk a lehetőségekben. Éppen ezért, bár maga a város tipikus egynapos kirándulóhely, mi a három nap alatt sem tudtunk betelni vele.Későn este érkeztünk Gironába, már csak néhány tapas bár volt nyitva az Independencia téren. Ott viszont mindig hatalmas a nyüzsgés, a tér a fiatalok kedvenc találkozóhelye, olyan franchise helyekkel, melyek minden városban megtalálhatóak: Enjoy it, Txots vagy a König. Mi az utóbbit választottuk, és csak az éhségünk miatt nem ért bennünket nagyobb csalódás. Érdekes, de már decemberben, Madridban sem tudtunk igazán finom tapasokat kóstolni: a tapas-láncokban kínált ételek köszönőviszonyban sincsenek azzal a minőséggel, amit például a budapesti Pata Negrák vagy a Két Szerecsen kínál. Száraz, fantáziátlan tapasokat kaptunk, amelyek színvonalán a mártogatós szószok sem javítottak. Lehet, hogy túl későn mentünk?

Később egyébként tettünk egy másik próbát is, hiszen az Enjoy it előtt akkora sor kígyózott a nap minden szakaszában, hogy arra számítottunk, megtörik a negatív sorozat. Fél órát kellett várakoznunk, mire bejutottunk, ám a menüsor hasonló volt, mint máshol, annyi plusszal, hogy a koktélokat hatalmas, madarakat formázó poharakban szolgálták fel.

Szerencsére végül mégis jó élménnyel távoztunk, mert az egyik tapas végre mást nyújtott: bíztunk egy általunk kedvelt sajtban, így a provolone v camambert fondue, olivabogyós-rozmaringos kenyérrudacskákkal tökéletes kora esti ebédzárás lett. Amit kiegészítettünk Jordi Roca-féle fagyival, ami a sétálóutcán található fagylaltozóban, a Rocambolescben készül.Az enteriőr a Charlie és a csokigyárat idézi, kacskaringós, rózsaszín-fehér csíkos csöveken érkezik a fagyi, és a fagylaltoskocsit idéző pultból 36 fajta feltétből válogathatunk. Ha mindez nem volna elég, az általunk kreált fagyit megbolondíthatjuk azzal, hogy a pultra kitett, ehető citromfelhőt rejtő parfümös üvegből fújunk rá.Második nap a Nexe étterembe mentünk ebédelni, ami évek óta a Michelin és a Repsol által egyaránt ajánlott hely. A névadásban a nexus szó rejlik, megmutatva az étterem misszióját: kapocs a termelők és a vendégek között, kiváló helyi, szezonális és fenntartható termékeken keresztül, kikacsintva kicsit Ázsia és Dél-Amerika felé.

Előétel: steak tártar, 40 napig szárazon érlelt Xarolés marhából, kontrasztokkal. Miután chef table-nél ültünk, láthattuk, mit jelentenek a kontrasztok: a szakácsnő négyféle húst vágott össze kilencféle fűszerrel. Az eredmény egy kiválóan összeállított tatár, házi toasttal tálalva.A főétel vad tengeri sügér Llotjából Donostiarra-szósszal. A szósz neve a baszkföldi San Sebastianból származik, a város neve baszk nyelven: Donostia, a szósz nevének jelentése tehát: San Sebastiánból. A szósz titka a felhasznált fokhagyma mennyiségében rejlik, tartalmaz még concasséra (0.5 x 0,5 centis kockákra) vágott paradicsomot, petrezselymet, Cayenne-borsot. A legelegánsabb desszertet itt kaptuk: az egyszerű piña colada név alatt a következő katalán nyelvű leírás állt: pinya osmotitzada a la Llima kéffir amb cremos de coco i reduccio de flambejat de rom. Mint megtudtuk, a következőt jelenti: citromos ozmózisos ananászt, vagyis az ananászt citrommal ízesített folyadékban áztatják, hogy az ízek mélyen átjárják (ozmózis technikával), amit kefirrel ízesített kókuszkrémmel, flambírozott rum redukcióval (a rumot meggyújtják, majd besűrítik, hogy intenzív ízvilágú szirupot kapjanak) kínálnak. Az eredmény? Csillagos ötös. Mostanáig kanalazgatnánk azt a kókuszhabot, mely épp annyira volt csupán fanyar, amennyire ellensúlyoznia kellett az ananászos réteg édességét.Egy kis hiba csúszott a gironai kirándulásunkba, ugyanis az ebéd után nem sokkal volt foglalásunk a Normálba, a bevezetőben említett Roca fivérek szándékoltan közvetlen, spontán (szinten tartott) konyhájába. Ahogyan az El Celler de can Roca éttermükbe jövő januárra van csak szabad asztal, úgy ide sem könnyű bejutni, ezért szó sem lehetett arról, hogy kihagyjuk.

Annyi előnyt kovácsoltunk jóllakottságunkból, hogy nagyon meggondoltuk, mit rendelünk, bár én előre tudtam, mit fogok kérni: a híres Wellington-bélszínt. Minden Roca-létesítmény egy tekintetben egyforma: látványkonyhán keresztül, az utcáról (is) nyomon követhetjük a főzést, a csoki- és fagylaltkészítés folyamatát. A Normal óriási ablakán át is láthatjuk, ahogyan előkészítik az összes ételt.

Megértettük rögtön, mire gondolt a három testvér, amikor azt nyilatkozták, hogy ez matriarchális konyha. Nem csak a nagymamájuktól és az édesanyjuktól kapott örökséget jelenti, hanem azt is, hogy ezen a konyhán csak nők dolgoznak. Húsz percig jólesően néztük őket, ahogyan könnyed hangulatban, makulátlan tisztaságban, begyakorlott mozdulatokkal szeletelnek, vágnak, sütnek, takarítanak, a női főszakács, Elisabet Nolla vezetésével és folyamatos ellenőrzésével.Előételnek karfiolvariációk érkeztek: sült, püré és ecetes sherry-ben pácolt változatban, mogyoróvajból készített Béarnaise-szósszal, mandarin és narancsdarabokkal, pirított mandulákkal a tetején. Finom, de semmi extra. Viszont a várva várt, emblematikus Wellington-bélszín café de Paris szósszal, szárított szilvából készült mártással, mellé kis edénykében Robuchon-féle krumplipürével… azt hiszem, ez volt az eddigi legfinomabb bélszín, amit eddig kóstoltunk. Az állaga, az íze, illetve a mellé felszolgált klasszikus kísérők mind hibátlan minőségben kerültek az asztalunkra, egyaránt alátámasztották, hogy Rocáék minden területen egyedülállót alkotnak. A whiskys tortaszelet tojássárgafagylalttal is abszolút megállta a helyét. Jó tanács: a bélszín és a desszert két embernek is elég.

Másnap reggelire egy cappuccino az Espresso Mafia nevű kávézóban, mellé fahéjas tekercs mascarpone krémmel. Útitársam hobbi barista, mindenhol teszteli a kávék és tejhabok minőségét, eddig nem talált jobbat a miskolci Pizza, kávé, világbéke által készítetteknél. Itt viszont versenytársára talált. A visszafogott dizájn és a pult mögött álló tulajdonosok kedvessége, profizmusa viszi a helyet, alig találni szabad asztalt. Kávét is hozhatunk haza, hozzá csészét, kanalat, pólót, és ők is a nyitott konyha hívei, láthatjuk mi, hogyan készül és kerül elénk.Késői ebédet terveztünk, és azt, hogy kipróbálunk egy Michelin-csillagos déli menüt. Mivel ezt nem minden díjazott étterem kínálja, kis keresgélés után az Els Tinarsba foglaltunk asztalt, ami félúton található Girona és a tengerpart között, a Barcelonát és Franciaországot a Costa Bravával összekötő autópálya mellett.

Igazán autentikus a helyszín: bár az étterem egy Michelin-csillagos hely, odafelé tartva az autóban azt éreztük, nem jó helyen járunk – túl is mentünk a lehajtón. Az igaz, hogy szép mediterrán kertben áll a hagyományos katalán parasztházban működő étterem, de az autópálya közelsége hagyott némi kétséget bennünk. Ahogy azonban megláttuk a bejárati ajtóra kifüggesztett díjak sokaságát, megnyugodtunk: ez valóban a harmadikgenerációs Els Tinars.Tíz perccel a foglalt időpontunk előtt érkeztünk, várnunk kellett, de másodpercnyi pontossággal ültettek le bennünket az asztalunkhoz. Teljesen telt ház, önfeledten ebédelő, főként spanyol családok, párok. Bézs és sötétbarna színkombináció a székeken, az asztalokon, a drapériákon, az összes kiegészítőn, melyek mindegyike valamilyen vidámparki attrakciót mintázott: egy pillanat alatt elfelejtettük az autópálya feelingjét.

Üdvözlő falatokként a katalán konyha legjellegzetesebb ételei érkeznek: olívabogyó, paradicsomsaláta, ibériai sonka és kolbász, mellé kis pohárnyi zöldségleves. A szezonális menü fogásonként háromféle ajánlatot kínál; elsőnek kacsamájterrine-t kértünk gombasalátával, karamellizált hagymával. A második választásunk a „creamy rice”, mely nem rizottót takar, hanem attól egy jóval krémesebb ételt, rajta grillezett karfiol, cukkini, brokkoli, sárgarépa, spárga. átéreztük, hogy a Gascons testvérpár valóban tartja magát a hely szlogenjéhez: a maximális minőség megszállottjai.

A jelmondatot tovább bizonyítva harmadikként kért „fish of the day” ismét olyat mutatott, amit nagyon kevés helyen tudnak: a hal nem esett darabokra, nem a mellé felszolgált zöld szósz adta meg az ízét, és nem is a tetején hajszálvékonyra vágott sült póréhagymakarikák, hanem a hús. Állaga ruganyos, íze tiszta, ha azt mondom, káprázatos, keveset árultam el a fogásról.

Talán itt értettük meg a díszítőelemek üzenetét: ahogy vidámparkba is csak elvétve járunk, ezek az ételek is kivételesek, ünnepiek. Az édesség, a Russe névre keresztelt mandulás piskóta, calvadosba áztatott almadarabkákkal, citromfű fagylalttal tálalva, falatnyi négyzetekre vágva: modernség és hagyomány magas szintű kreativitással társítva. Marc és Elena Gascons fontos szerepet játszanak a Costa Brava turizmusának fejlődésében. Utolsó napunkon megkóstoltuk a Jordi Roca által üzemeltetett, legjobb butikhotel díjjal kitüntetett Hotel Casa Cacao reggelijét, amely ugyan hozta az elvárt színvonalat, de valahogy hiányzott belőle egy kis különlegesség, igaz, a panorámás terasz az óvárosi kilátással kárpótlást nyújtott.

Ebédelni a Michelin által ajánlott Cipresaia bárba tértünk be. Tisztességesen elkészített grillezett fésűkagyló, fehérboros mártással, jeruzsálemi articsókával, továbbá tradicionális háromhúsos cannelloni, kacsamájas, fehér vermutos velutéval, erdei gombákkal lett a választásunk. Legvégére „nagynéni sütije” is belefért még, ami sajnos kissé szárazra sikerült, de vigasztalt, hogy Tokaji is szerepelt az italkínálatukban.Tömény három napot töltöttünk Gironában, ugyanakkor úgy érezzük, tökéletesen igaz a Roca testvérek jelmondata az egész városra: boldogságot adva keresik a boldogságot.

Fotó: El Celler de Can Roca; Pócsi Emese