Élj, étkezz úgy, mint a helyiek – az örökérvényű tanács toszkán körutunk első állomásán, Firenzében is bizonyítást nyert. A csodás város felfedezése közben bátran rábízhattuk magunkat a lokális vendéglátószcéna szereplőire: lényegében Firenze bármely pontján betérhettünk egy szendvicsebédre, vacsorára, nem csalódtunk. Ráadásul a közösségi médiában felkapott helyekkel ellentétben legtöbbször  kígyózó sort sem kellett végigállnunk.

Utunk első állomása Firenze, a napsütötte Toszkána fővárosa. A következő három napra bérelt belvárosi, 16. századi lakásunk a Ponte alla Carraia szomszédságában fekszik: tökéletes kiindulópont a lüktető reneszánsz város felfedezésére.

Első reggelünket kávé- és reggelivadászattal indítottuk. Szerencsékre (és a férjem előzetes Google-vadászatának köszönhetően) a Ponte alla Carraia túloldalán egy specialty kávézóra lelünk: az Arno folyó partján az óriásnövényekkel körülölelt teraszon telepedtünk le.

Joggal merülhet fel a kérdés: nem szentségtörés-e a „klasszikus”, éjfekete, bivalyerős espresso és édes cornetto olasz párosa helyett a specialty kávék trendhullámára felülni Firenzében, de szeretnék mindenkit megnyugtatni: ez csupán egy érzékeny búcsúnk volt a tökéletesen habosított zabtejes kapucsínók és paradicsomos avokádós toastok világától, hogy az elkövetkező két hétben teljes mértékben átadhassuk magunkat az olasz gasztronómia és így természetesen a kávé élvezetének.Bármennyire is rajongok az olasz konyháért és életérzésért, tapasztalatból tudom, hogy egy hét után a szívem elkezd sírni egy jeges latte után, főleg a nyári hőségben. Az olaszok „jegeskávé” fogalma ugyanis eltér a miénktől: jéghidegre hűtött espresso-cukorszirup, több-kevesebb jéggel kísérve. A caffè freddóval való első római találkozásom óta inkább a hagyományos espressonál szoktam maradni, feketén.

Nem is találhattunk volna tökéletesebb helyet útkezdő „kávéátlényegülésünkhöz,” mint a Ditta Artigianale Riva d’Arno-t, ahol a hozzánk hasonló turisták a kora reggeli napfényt élvező firenzeiekkel vegyülnek. A mesés háttért nyújtó Arno partján, a Ponte Vecchio látképe előtt egy fiatal ázsiai pár éppen az esküvői fotózását tartotta, miközben a hőmérséklet már alulról súrolta a 30 fokot. (Kicsit azért irigyeltem őket.)Firenzében érdemes nagyokat sétálni, hogy az ember a város teljes hangulatát átérezhesse, nem mellesleg ezzel csökkentheti a dolce vita és a gasztronómiai örömök okozta plusz kalóriák számát is. A kötelező látványosságok mellett tökéletes sétacél lehet a 16. századi Boboli-kert, amely még a hőségben is úgy zöldellt, mintha esős skót mezőkön járnánk. Érdemes egy egész délelőttöt vagy délutánt rászánni, ugyanis a kert hatalmas, és az egyik legszebb kilátást nyújtja Firenze belvárosára, tiszta időben akár Fiesole dombjáig is el lehet látni – ezt meg is tudjuk erősíteni. Víz és palack erősen ajánlott, a kertben több helyen is újra lehet tölteni az üres kulacsunkat.

Utazásaink során idővel kialakult az a jól bevált alapelvünk, hogy a helyiek által látogatott éttermeket, bárokat keressük, de nem vetjük el a turistás helyeket sem a „sosem lehet tudni” meggondolással mögötte. Ebbe a kategóriába tartoznak az utóbbi 1–2 évben a social médiában csúcsra futtatott „borablakok” is. A „buchette del vinók” kis íves nyílások éttermek, bárok falain, amelyek a borok adó nélküli értékesítését szolgálták a reneszánsz Firenzében. A pestisjárványok alatt fontos szerepet játszottak a kis ablakok az érintkezésmentes kiszolgálásban, de idővel feledésbe merültek és a legtöbb hely nem is használta őket. A koronavírusnak és a social médiának köszönhetően kerültek újra a figyelem középpontjába, és ma már egy-egy népszerűbb ablakocska előtt akár 1–1,5 órát is sorban kell állni!

A működés ugyanaz mindenhol: csengetni vagy kopogni kell az ablakon, hogy kérhessünk egy pohár bort vagy koktélt, amelyet aztán az utcán állva fogyaszthatunk el. Tényleg nagyon látványosak és hangulatosak a kis ablakok, de az az igazság, nem biztos, hogy megéri a sorban állást. Nekem 10/10 pont az élmény miatt, de titkon egyetértek a férjem józan megállapításával: túlárazott italt inni az utca szélén állva 41 fokban nem a legjobb üzlet (nekünk, az étteremnek nyilván az).

Egyszer az életben jó kipróbálni, de ne erre alapozzuk az estét és mindenképpen keressünk olyan helyet, ahol nem kígyózik hosszú sor, például az Osteria Belle Donne kevésbé csinos, de annál ismeretlenebb ablaka előtt rögtön sorra is kerültünk: az Aperol spritz ízre és kinézetre kifogástalan volt, de messze túlárazott. (Összehasonlításképp egy Aperol spritz Firenze belvárosában elvitelre 5 euró, a buchette del vinok-ban ugyanez 10 eurónál kezdődik.)Noha földrajzilag Firenze Toszkána felső szélén helyezkedik, gasztronómiájában erősen visszaköszön a hagyományos toszkán konyha, egy kis firenzei csavarral, persze. A városban nagyon könnyű finomat enni és jóllakni, miközben egyik látványosságtól a másikig halad az ember.

A legtöbb hely hatalmas ablakokkal és megpakolt kirakatokkal nyílik az utcafrontra, a kint és a bent határa elmosódik, a bárpultokat körbeálló elégedett vendégek duruzsolása pedig messzire kihallatszik. Az ablakokban legtöbbször szebbnél szebb szalámit, sonkát, különféle sajtokat láthatunk, amelyekből frissen, ott helyben szendvicset is készítenek.

A firenzei szendvics (ahogy csak én hívom) az egyik legjobb utazós-városnézős ebéd: szinte bárhol lehet kapni, friss, helyi hozzávalókból készül, ezerféle változatban és kiadós méretben. Pénztárcabarát, egészséges és nagyon finom. Kell ennél több? A szendvicsek alapja focaccia vagy a focacciához hasonló ropogós toszkán kenyérféleség, a schiacciata, amit aztán mindenféle földi jóval – szalámi, sonka, sajtok, sült padlizsán, aszalt paradicsom, grillezett cukkini, articsóka és így tovább – töltenek meg. Tökéletes ebéd egy pohár bor kíséretében.Az elmúlt években több ilyen „szendvicsező” is híressé vált Firenzében, ahol nem egyszer az utcán kanyargó (nem túlzok) sorok után juthatunk hozzá vágyott szendvicsünkhöz. Ismét csak azt javaslom, bátran próbáljunk ki kevésbé ismert helyeket, biztosan nem fogunk csalódni! Mi a Mercato Centrale piacát választottuk erre a célra: olasz piacokon bóklászni és gyönyörködni önmagában is öröm a széles és minőségi kínálat miatt, emellett pedig tele vannak jobbnál jobb ebédlőhelyekkel.

A Mercato a bőrdíszművesek piaca mellett található, közel a dómhoz, és noha mi az ebédidő vége felé, 13 óra után érkeztünk, még bőven tudtunk válogatni a helyek között. Végül teljesen spontán a Salumeria enoteca Lombardi nevű helyen lyukadtunk ki, ahol egy vegetáriánus (sült padlizsán és cukkini, articsóka, aszalt paradicsom, fejes saláta és helyi, parmezánszerű sajtok) és egy salame piccante (pikáns szalámis) schiacciatét ettünk, előbbihez egy pohár fehér, utóbbihoz egy pohár vörösbort társítva. Első randiebédnek semmiképp sem javasolnám a schiacciatéket, nehéz a megtömött szendvicseket vonzó módon fogyasztani.Összességében itt is igaz a klasszikus szabály: együnk ott, ahol a helyiek. Nem feltétlenül kell a népszerűvé vált helyeken beállni a kígyózó sorba, a város tele van jobbnál jobb szendvicsezővel. Mindkettőnknek sokkal jobban ízlett a mercato schiacciatéje, mint a két évvel korábban kóstolt, rendkívül népszerű All’Antico Vinnaio szendvicse, bár lehet, hogy e kijelentésem miatt most sokan megköveznek. A Salumeria enoteca oldalán végighúzódó pultnál ülve, a szendvicskészítők és szendvicsszomszédaink társaságában elfogyasztott ebéd hangulata pedig mérhetetlenül jobb volt, mint a forró nyári hőségben az utcapadkán nyomorogva ülni 60 másik turista társaságában.A bátor és felfedező kedvű gasztroutazók mindenképp próbálják ki a firenzei street food koronázatlan királyát: a pacalszendvicset, olasz nevén trippa (fehér) és lampredotto (szürkés színű). Ezt az egyszerű, népi ételt utcai árusoknál lehet kapni, de a piacon is megtaláljuk: zsemlébe csomagolt, frissen kifőzött pacalról van szó, amelyet különféle, főleg csípős, pikáns öntetekkel és a pacal főzőlevével ízesítenek.

A régi paraszti kultúra hagyományos, szerény és olcsó étele, amely talán a legkevésbé kelendő összetevővel dolgozik. Mivel egyikünk vegetáriánus, másikunk a visszafogottabb húsokat használó északi konyha gyermeke, mi csak elsétáltunk a Bambi Trippa e Lampredotto mellett, de vállalkozó kedvűek semmiképp se hagyják ki ezt a fogást, állítólag nagyon megéri!Ebédre elfogyasztott szendvicsünk és borunk után már csak egyetlen dolog maradt hátra: lezárásnak egy finom espresso. Két standdal arrébb, egy pasta frescát (friss tésztát) kínáló és egy süteményes bódé után rá is bukkantunk a tökéletes bárra: a hely dugig volt és a legtöbben bort fogyasztottak élénk társalgás keretében, de mi hősiesen ellenálltunk a kísértésnek és maradtunk a kávénál. Távozás közben megcsodáltuk a helyi árusok csodálatos gyümölcs- és zöldségkínálatát, miközben az itthoni szupermarketek kínálatán szomorkodtunk.Vacsorára mindenképp egy klasszikus, hagyományos toszkán fogásokat kínáló éttermet kerestünk. Egy jó tanács: estére érdemes helyet foglalni a kiszemelt trattoriába vagy osteriába, ugyanis a belvárosban tömve vannak az éttermek. Mi nem gondolkodtunk előre, csak egy óra keringés és több visszautasítás után nyertünk végül bebocsáttatást a Trattoria Sant’Agostino hangulatos belső termébe, ahol éppen felszabadult a legkisebb asztaluk.

Az étterem igazi olasz hangulattal, rendkívül finom ételekkel és helyi borokkal fogadott minket. Vegetáriánus főételnek egy helyi klasszikust, a pappa al pomodorót választottuk: ez egy sűrű, kenyéralapú paradicsomleves, amelyet parmezánnal megszórva fogyaszthatunk, igény szerint további frissen sült kenyérrel kísérve. Igen, itt szeretnék minden kedves levesrajongó társamnak szólni: a toszkán levesek igazából sűrű és tömény, főzelékszerű ételek, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Érdemes inkább főételként, mint előételként gondolni rájuk, és így fogyasztani őket, mivel igencsak kiadósak.

Húsevő társam egy igazi helyi klasszikust, vaddisznóragus pappardellét választott magának. Mind a toszkán, mind az umbriai konyha előszeretettel használja ételeihez a vaddisznóhúst, a pappardellés változat pedig az egyik legnépszerűbb formája ezen ételek között.

Desszertnek egy-egy tiramisut kértünk, amelyek akkorák voltak, hogy a vacsorát muszáj volt egy-egy grappával is leöblítenünk, szigorúan emésztést segítendő céllal. Mindkettőnk étele és bora fantasztikus, a tulajdonos és a pincérek pedig a nagy forgalom ellenére is figyelmesek és kedvesek voltak, így szívből ajánljuk a helyet utazótársainknak.Olyannyira meg voltunk elégedve, hogy úgy döntöttünk, másnap este is visszatérünk vacsorára. Előtte azonban betértünk az étterem kistestvérébe, amely a szomszédos épületben kapott helyet: a Bottega Enoteca Sant’Agostino környékbeli, toszkán pincészetek széles választékát kínálja, heti szinten változó borsorral.

A borok mellett alapkoktélokat (Aperol spritz, Negroni, Hugo) és hidegtálakat, szendvicseket is fogyaszthatunk. Mi csak borokat kóstoltunk, személyes kedvencem az Inventio 22, a Poggio Primo (Cerreto Guidi) gazdaság orpicchiója volt. Az orpicchio őshonos toszkán szőlőfajta, amely gyakorlatilag feledésbe merült és csak nemrég fedezték fel újra. Főként Valdarno területén termesztik, a belőle készült bor pedig erős sárga színű és friss, gyümölcsös, lágy ízvilágú.

Második és egyben utolsó firenzei esténken paradicsomos pasta frescára és a híres-nevezetes firenzei steakre (Bistecca alla Fiorentina) esett a választásunk, utóbbit sütőben sült burgonyával és fokhagymás párolt spenóttal egészítve ki. A steaket csak egy kevés sóval ízesítik, olaj vagy szósz egyáltalán nem kerül rá.

Vegetáriánusként csak a hús hibátlan kinézetéről tudok nyilatkozni, viszont a steakekkel szemben igencsak magas elvárásokat támasztó férjem teljes megelégedettsége bizonyítékul szolgál vacsoránk minőségére. Egyedül a párolt fokhagymás spenót okozott némi csalódást ízetlensége miatt. Természetesen második alkalommal is egy-egy óriástiramisuval zártuk a sort, majd szépen lassan hazaandalogtunk a firenzei éjszakában szállásunkra, hogy másnap tovább induljunk Umbria középkori városai felé. (Folytatjuk)