Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy átlag honi vendéglátóhelynek mekkora a lemaradása egy átlag nyugati étteremhez képest, kizárólag úgy tudhatjuk meg, ha elutazunk, s az adott helyszínen végezzük el az összehasonlítást. Márpedig, ha az észak-írországi átlaggal hasonlítjuk össze a hazai átlagot, kissé elszomorító a kép.

Szerencsére már Magyarországon is számos nagyon jó étterem található, ahol tényleg találkozhat a vendég kiváló minőségű alapanyagokból készült fogásokkal, kreativitással, precízséggel, hagyománytisztelettel és innovációval. Vidéken is egyre több a megbízható, jó vendéglátóhely, még ha nem is Michelin-csillagos színvonalúak.

Ez az írás azonban nem is erről a szegmensről szól, hanem a nagy átlagról. Hogy mekkora a lemaradásunk, azzal Nagy-Britanniában is szembesültünk. Bár a szigeteken szinte megszámlálhatatlan csillagos és Bib Gourmand étterem működik, mi szándékosan egy olyan helyet választottunk, ahová az átlag brit polgár jár, hogy az összehasonlítás ne sántítson. 

Észak-Írországban jártunk, Newtownards városában, ahol nagyjából annyian laknak, mint Vácon, Szekszárdon, Pápán vagy Gyulán – csak hogy legyen mivel összevetni. A városban rengeteg hely várja a vendégeket, mi a Wetherspoon névre keresztelt vendéglőt kerestük fel.

Népes társasággal ültünk be, ezért – az egyébként átlagos hétköznap – telt házas étteremben először nem tudunk egy asztalnál leülni, de amíg a menüt böngésztük, a pincér intett, hogy felszabadult két nagyobb asztal, ahol jobban elfér a csapat. A menüt kicsit félve kezdtük lapozni, tartva a magas áraktól, de meglepetésünkre azok igen szolidnak voltak mondhatók, még magyar erszényen keresztül vizsgálva is. 

Hogy csak egy példát említsünk: egy nagyjából 45 dekagrammos, Angus marha hátszín, bőséges adag sült krumplival, egy hatalmas hajában sült burgonyával, zöldborsóval és egy fél korsó sörrel 12.30 font, ami nagyjából 4300 forintnak felel meg. Most őszintén: hol kapunk ennyiért idehaza egy steaket? Körettel? Sörrel?

A rendelés egészen érdekes és előremutató: a vendég miután kiválasztotta, mit szeretne fogyasztani, odasétál a pulthoz, és leadja a rendelést a pincérnőnek. Aki azonnal beüti a kért ételeket egy számítógépbe, amely a konyhán egy monitoron kijelzi a szakácsoknak, mit kell elkészíteni. Így miután túl voltunk a procedúrán és kifizettük a cechet, majd visszaballagtunk az asztalunkhoz, már javában készültek az ételeink. 

Így talán nem is annyira meglepő, hogy a rendelés felvétele után talán negyedórával hozták a nyolc ételt és a kért italokat. Nekünk azért ott leesett az állunk. És nem keverte össze a pincér, melyik asztal, mit rendelt, mindenki elé az került, amit kért. A hajában sült burgonya, paradicsomos babbal, zöld salátával, vagy egy fish & chips nem egy bonyolult étel, mégis, kalaplengetést érdemel a gyorsaság és pontosság.

A minőségről nem is beszélve. Mert bár nem ez volt életem steakje, de derék adagot szervíroztak, ami korrekt minőséggel párosult, s hát éppen ezért tértünk ide be. Jó áron, jót enni. Nem is volt kérdéses, hogy desszertet is fogyasztunk, valamint további köröket rendelünk, amelyek hasonló gyorsasággal érkeztek meg az asztalunkhoz. Egyébként pedig a hely nemcsak étterem, de nívós pub és szórakozóhely is egyben, szóval miután elköltötte az ember a vacsoráját, és legurított pár pint sört, még mindig van mivel elütnie az időt, így akár egy jó focimeccset is megnézhet.

És akkor vegyünk egy átlag magyar éttermet vagy pubot, ha tetszik. Nyilván általánosítóak lesznek a most következő megállapítások, de attól még igazak (újra hangsúlyozzuk: tisztelet az egyre szaporodó kivételnek!). Sok az olyan étterem, amely csak a lehúzásra megy, a vendég megkopasztására törekszik. Vizezik az italt, nemhogy ingyen adjanak egy korsó sört a rendelt étel mellé. A húsok minősége sokszor kritikán aluli, ültünk már be (Budapest centrumában!) olyan helyre, ahol nem átallottak összeklopfolni mindenféle nyesedéket, majd azt „óriás marha bécsi szeletként” felszolgálni.

Jártunk Esztergomban olyan étteremben, ahol vadhúsként tálaltak sertést, a Balaton nyugati partján egy csárdában pedig olyan sós volt a bableves, hogy nem tudtuk megenni. Sümegen a gyrost úgy készítette a „séf”, hogy serpenyőben pirított meg aszott csirkehús maradékot, majd kézzel tuszkolta bele egy száraz zsömlébe… Sajnos a szállodákban sem jobb a helyzet, nemrég Hajdúszoboszlón pattant ki botrány a minősíthetetlen koszt miatt, de mi magunk is jártunk egy olyan gyulai hotelben, ahol a „szakács” konkrétan a legelemibb ismeretekkel sem volt tisztában. Csoda, ha inkább nem kértük a félpanziót és a városban étkeztünk? 

A newtownardsi Wetherspoon azoknak mutat példát, akik csak a (remélt) gyors meggazdagodást látják egy-egy vendéglátóhely üzemeltetése mögött, és huszadrangú számukra, hogy a vendég elégedetten távozik-e. Ahogy arra is kevés figyelmet fordítanak, hogy minőségi, (helyi) alapanyagokból, hagyományos recept alapján készült ételeket vagy újragondolt fogásokat tálaljanak fel. S amíg ez a szemlélet nem változik, illetve mindazok, akik egyszer láttak már fakanalat, külföldre mennek dolgozni, addig a magyar átlag számára maradnak a fentebb vázolt siralmas állapotok, lehetőségek.