A Fricska Gastropub régóta az ínyencek egyik kedvelt törzshelye. Az idei Michelin Guide megjelenését követően még több figyelmet jutptt az étteremnek, hiszen Bib Gourmand minősítést kapott. Úgy döntöttünk, a médiafelhajtás után mi is ellátogatunk a Dob utcai vendéglátóhelyre. Vegyes érzésekkel távoztunk.

Szombaton tettünk kísérletet arra, hogy bejelentkezés nélkül jussunk asztalhoz és sikerrel jártunk. Szerencsénk volt, ugyanis, mint később megtudtuk, a hétköznapi déli menüre napokkal előre be kell jelentkezni, hogy biztosan szabad asztalhoz jussunk. A Fricskában tágas tér tárul elénk. A pulthoz közel kétszemélyes, támlás bárszékekkel ellátott asztalok fogadnak, beljebb nagyobb asztaltársaságok foglalhatnak helyet. A hely nincs túlbonyolítva, letisztult tér, parketta, fehér falak, itt-ott néhány dísz a falon. 

A rendelés kissé nehézkes, ha az ember túl messze kap asztalt attól a táblától, ahol a napi kínálat olvasható (étlap nincs). Vagy jó memória vagy mobiltelefonnal készített kép segít a választásban. Bort azonban még ennél is körülményesebb rendelni. Amikor a borlapról érdeklődtünk a pincérnél, azt felelte, nem szolgálhat vele, mert több száz féle boruk van. Ha erre büszkék, már csak azért is kellene tartani borlapot, ami egy jobb helyen egyébként is alap. Így vakon vagyunk kénytelen rendelni. A palack felbontva érkezett, és mint később kiderült, a magyar termelő átlagbora igen borsos áron került poharunkba (2000 forint/dl).

Báránycsülköt és vaddisznó szűzpecsenyét rendeltünk. A megérkezésünkkor még előzékeny kiszolgálás később picit hűvösebbre váltott, arra pedig grimaszokat kaptunk, miért nem kérjük a ház kenyerét kenegetőssel. Legalább félórát vártunk, mire megérkeztek a fogások. A szűzpecsenyének kevéssé éreztük vad bukéját, picit rágósra is sikerült, a köretek közül a zellerkrém viszont kiemelkedően ízletes, krémes, a pirított gomba pedig roppanós, kissé faszenes aromájú. A báránycsülök kitűnő, jól átsült, porhanyós, a hozzá kínált burgonya, spárga és néhány turbolyaszál csupán aláfestés a műremekhez.

Desszertnek házi nudlit rendelünk eperhabbal. A tányér közepén öt szál nudli érkezett, dióforgácsban meghempergetve. Ízletes ugyan, ahogy az eperhabbal sincs semmi problémánk, ám túlárazottnak találtuk a minimál adagot, amely így majdhogynem közelebb állt egy búcsúfalathoz, mint egy rendes desszerthez. Éhesek nem maradtunk, de túl jól sem laktunk. Amikor az ebéd végén számlát kértünk, a pincér olyan értetlenül nézett ránk, mintha életében először találkozott volna hasonló szituációval. Át is adta a lehetőséget kollégájának, aki szintén nem örült a kérésnek. Összességében picit csalódtunk a Fricskában, mert bár a minőséggel nem volt különösebb gondunk, ám több mint tízezer forintot egy szombati – lényegében egyfogásos – ebédért még Budapesten is soknak gondolunk. A kiszolgáláson pedig még akad pici csiszolni való.