Székelyek – Örökség-mintázatok címmel nyílt pazar kiállítás a Néprajzi Múzeumban. Hét nagy témakör, 77 történet, 14 dokumentumfilm, 100 fotó, 10 múzeum gondoskodik arról, hogy Budapesten bárki elmélyedhessen Székelyföld múltjában és jelenében. Szerencsére rengeteg emlék kapcsolódik a gasztronómiához, legnagyobb örömünkre. Tudja mi az a Lása, Cseh rántott vagy pemete? Vagy hogy mikor írtak először magyarul a kürtőskalácsról? Ha nem, gyorsan olvasson tovább!

Kik igazából a székelyek? Mit tudunk Székelyföldről? Milyen elképzeléseink, hiedelmeink vannak a székelyekről? Mi ebből a valóság? Hogyan látják a Székelyföldön élők magukat? A Néprajzi Múzeum Székelyek – Örökség-mintázatok című időszaki kiállítása (mely a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál részeként valósult meg) 2024. október 15. – 2025. augusztus 31. között Magyarországon eddig be nem mutatott, székelyföldi múzeumok által őrzött, több mint 300 tárgyon keresztül, öt székelyföldi kurátor rendezésében keres válaszokat a kérdésekre, a látogatóknak nem mindennapi múzeumi élményt teremtve.

Természetesen bennünket a leginkább a térség gasztronómiai hagyományai izgattak, és a kurátorok gondoskodtak is kíváncsiságunk kielégítéséről. A gazdálkodás hagyományain túl a kiállítás bevezet a gasztronómia regionális sajátosságaiba, a kézművesség és a háziipar lokális örökségébe, mindebben Gyarmati Zsolttal és Kinda Istvánnal merülünk el.A kiállítás rengeteg izgalmas felvetéssel, megoldással, ábrázolási móddal gondolkodtatja és kápráztatja el a látogatót. Először egy érdekes installációnál állunk meg: Gyárfás Jenő 1883-as akadémista stílusban készült festménye, a Tél öröme előtt. Mint azt kísérőnktől, megtudjuk, a disznóváság, a levágott állat feldolgozása kiemelkedő jelentőségű esemény volt a székelyek életében (is). Ott, ahol igen kemény fizikai munkával lehet(ett) csak megélni, a húsnak és a hústermékeknek igen nagy a jelentősége. Ráadásul a székelyek már több mint száz éve is a zero waste elméletet vallották, nem dobtak ki semmit, a disznót teljesen feldolgozták a fülétől a farkáig.

„Egy mai gyerek, ha megveszi a lefóliázott sonkát vagy szalámit a boltban, nem tudja elképzelni sem, miként készül, amit fogyaszt. A legtöbben még az állat testrészeit sem ismerik fel” – mondja Gyarmati Zsolt.Erre azért is hívja fel külön a figyelmet, mert a festmény előtt egy kis dobogón számos disznóvágás során használt tárgyat is kiállítottak, többek között egy húgyhólyagot. Hát, ha valamit, ezt biztosan nem ismeri fel egy mai gyerek! Azt is megtudjuk, miért került e fura kiállítási tárgy a kiállításba: törekedtek rá, hogy a képen látható eszközökből minél többet három dimenzióban is megmutassanak. Márpedig a festmény jobb szélén egy fiú a sertés hólyagjával játszik, mint egy lufival.

De van még itt teknő, kések, hurkatöltő, cserépedény, sőt, még a festményen szereplő öreg pipája is. A régi pörzsölő mellett hever a mai gázégető; a kurátorok igyekezetek kortársiasítani is a tárlatot, amikor erre jó lehetőséget találtak. Folyamatos a párbeszéd a múlt és a jelen között (erre később még visszatérünk). Ezt a diskurzust úgy is elérik, hogy a festményt kicsiben úgyszintén láthatjuk a dobogó előtt, amely azonban nem egyszerűen a kép mása: animáció segítségével be is mozgatták a jelenetben szereplő alakokat.Egy másik, hatalmas, álló vitrinben a kenyérkészítéshez szükséges tárgyakat mutatják be. Van itt pityókanyomó, péklapát, teknő, különböző kürtőskalácsformák, illetve a szász közvetítéssel a székelyekhez eljutó édesség első magyar nyelvű említése és receptje is, utóbbi gróf Mikes Mária 1784-ből származó kéziratos szakácskönyvéből.

Látható egy rongy is. De nem akármilyen! A székelyek, mint fentebb írtuk, takarékosak, semmit nem dobnak ki, csak új funkciót találnak ki az elhasználódott tárgyaknak. A hosszú bot végére drótozott textilt ez esetben pemetének nevezték el, és a kinemesült konyharuhát arra használják, hogy a kemencében összegyűlt hamut seperjék ki vele.Egy asztalhoz érünk, amelyen tányérok sorakoznak, mindbe egy-egy étel „szedve”, a középen fekvőben pedig a kézzel, magyarul írt csíksomlyói Szakácskönyvecske, 1694-ből. A tányérokban olyan ételeket láthatunk (befényképezve), mint a Hal kozák lével, Kendermag-cibre, Lása, Cseh rántott, Tejes borsó, természetesen a töltött káposzta vagy a Székely köményes.

A 17. század végi receptes kollekcióból származó ételeket egy csapat igyekezett rekonstruálni, az elkészült étkek képe került a tányérokba. A könyvecske különlegessége, hogy egy átmeneti kor tanúja: nem szerepelnek még benne az Újvilágból származó alapanyagok. Vagyis kukoricát, burgonyát, paprikát biztos nem ettek Erdélyben a 17. században (vagy ha igen, nem jegyezték le a recepteket).„A székely gyerek megkérdi az apját: édesapám, mi lesz ezzel a sok szilvával? Ha anyád meggyógyul lekvár, ha nem, pálinka” – idéz Kinda István egy székely viccet, ami egyben arra is rámutat: nagy hagyománya van Erdélyben a szeszfőzésnek. Ezért láthatunk kiállítva pálinkafőző üstöt, fallikus fogantyúkiképzésű pálinkamelegítő lábast. Ehhez tudni kell, hogy egykor gabonából készült a ma gyümölcsökből főzött párlat. Valószínűleg nem lehetett olyan finom, ezért gyakran melegítették, és mazsolával, aszalt szilvával, dióval javítottak az állagán.

Kinda István felidézi, hogy számos történeti forrás említ erőszakos konfliktusokat, amelyek sokszor a pálinka hatása alatt állók között robbantak ki. Az ilyen konfliktushelyzeteket illusztrálja a bicska vagy a fejsze, mint a megoldás lehetséges eszközeit.Egy igazi különlegességet is kiállítottak: életnagyságú, borvizet (vasban gazdag forrásvíz, a bibarcfalviakat ezért csúfolták rozsdásbelűeknek) szállító szekeret, amellyel egykor a falvakat járták. Előtte a monitoron korabeli fotográfiákon látható, merre haladt a szekér, és tette le a borvizet az előfizetők kapujába. A borvizet cselédkorsóból a lányok, asszonyok is itták a megterhelő mezei munka közben. A 100 éves korsók mellett feltűnik egy modern kiállítási tárgy is: 2024-es műanyag falokn.

A hazai múzeumok történetében egyedülálló pillanat, hogy a Székelyföld különböző településein helyben megőrzött tárgyak sokasága egyetlen kiállításban, ráadásul Budapesten találkozik, hogy a történelmi régió sokszínűségét a 19. századi polgárosodástól a 21. századi modernizációig felfedezhetővé tegye.A nagy lélegzetű, látványos tárlat 700 négyzetméteren, Zabolától Gyergyószentmiklósig, Sepsiszentgyörgytől Székelykeresztúrig csaknem valamennyi székelyföldi múzeum gyűjteményéből vonultat fel (mű)tárgyakat és dokumentumokat. Így válik határon innen is láthatóvá, hozzáférhetővé, milyen kiemelkedő műtárgyak rejtőznek a határon túli intézményekben.

Hét nagy témakör, 77 történet, 14 dokumentumfilm, 100 fotó, 10 múzeum gondoskodik arról, hogy Budapesten bárki elmélyedhessen Székelyföld múltjában és jelenében.A kiállítás igazi hálózati csomóponttá válik a régió kulturális örökségének bemutatása révén: az unikális műtárgyak mellett gyűjteményezési gyakorlatok, kurátori koncepciók, kutatások találkoznak és eredményeznek új, kreatív alkotást. Így nemcsak a kiállított anyag mérete és minősége szavatolja a rétegzett és sokszínű prezentációt, de az együttműködő néprajzos és történész szakemberek eltérő szemlélete, háttere is.

Mindezt szokatlan, a kiállítótér belmagasságával játszó kétszintes bejárási útvonal teszi még élményszerűbbé. A látogató egy emelvényen sétálhat körbe, ahonnan az egyes témákat, tárgyakat, tárgyegyütteseket más látószögből is szemrevételezheti, folyamatában érzékelheti. Ha úgy tetszik: a kettészelt tér segítségével a látogató a gyökereket, és a jelent hasonlíthatja össze. Az ötlet Kiss Beatrix, színházi díszlettervezőtől származik. Zseniális!Ez a sokféleség köszön vissza a kiállítás arculatában is, amelynek vonalkódhoz hasonló emblémája a székelyföldi erdőkre, a helyi viselet mintáira, a székely rovásírás jeleire való utaláson túl titkosírásként is olvasható. A vonalak első pillantásra észre nem vehető különbségekre utalnak, mégis pontos jelentéssel is bírnak.

A Székelyek – Örökség-mintázatok kiállítóterekben ritkán látható nagy méretű tárgyakat is a közönség elé tár. A látogatók találkozhatnak Fordson traktorral, egyetlen fatörzsből kivájt 18. századi gabonatároló edénnyel, készülő székelykapuval, 6–8 méteres mestergerendákkal, borvizes szekérrel, 3,1 méter hosszú festett padládával.Olyan egyedi, nagy értékű tárgyegyüttesek is érkeztek a budapesti tárlatra, mint Csató Ágoston amerikás dokumentum- és fotóhagyatéka, a négy különböző, 1770 és 1880 között készült festett bútor újrahasznosított elemeiből megépített szekrény, vagy Szörcse református templomának 1622-es harangja.

*

A kiállítás vezető kurátora: dr. Kinda István

Kurátorok: Gyarmati Zsolt (Néprajzi Múzeum), dr. Miklós Zoltán (Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely), dr. Szőcs Levente (Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós).

Kiállítási koncepciója Gyarmati Zsolt, dr. Kinda István, dr. Miklós Zoltán, dr. Pozsony Ferenc, dr. Sárándi Tamás, dr. Szőcs Levente, dr. Vajda András ötletei nyomán született.

Projektfelelős: Tasnádi Zsuzsanna. Látványtervező: Kiss Beatrix. Grafikai arculat: Hódi Rezső