
Aranyalma, farkasbarack, méreggyümölcs – a paradicsom európai története
Gondolta volna, hogy a mediterrán konyha ikonikus összetevőjének számító paradicsom leginkább borzadást váltott ki az európaiak és az itáliai botanikusok körében a 16. század folyamán, és közel két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a paradicsomot mint ételt is elismerjék és egyáltalán fogyasztani merjék Európában? Noha ma már senki sem tudja Olaszországot és az olasz ételeket paradicsom nélkül elképzelni, az újvilági növény csak nagyon lassan hódította meg az itáliaiak szívét és gyomrát.
A Dél- és Közép-Amerikában őshonos paradicsom európai történetének kezdetéhez egészen az 1520-as évekig kell visszautaznunk az időben, amikor a spanyol hódító, Hernán Cortés az 1519 és 1521 között tartó mexikói expedíciójáról hazatérve Spanyolországba hozta az első paradicsommagokat. Eredetileg a paradicsom Dél-Amerika nyugati hegyvidékeiről származik (a mai Peru, Chile és Ecuador északi részéről), majd a Közép-Amerikában is elterjedt növényt a maják és az aztékok háziasították, akik előszeretettel fogyasztották étkezéseikhez. Spanyolországból az új, botanikai kuriózumnak számító növény hamar elérte Itália földjét is, ahol az orvosképzést szolgáló botanikus kertekben elültetve kíváncsi és tudásszomjas orvosok figyelték meg és írták le a növényt.
Kép 1
Paradicsom vagy padlizsán?
A paradicsom első leírását a 16. század egyik leghíresebb orvosának, a sienai származású Matthiolusnak köszönhetjük, aki 1544-ben megjelent herbáriumában a következőket írja: a padlizsán egy újabb fajtája érkezett Itáliába, amely éretten vérvörös vagy aranyszínű, és a padlizsánhoz hasonlóan megfőzve, sóval, borssal és olajjal fűszerezve lehet fogyasztani. Tíz évvel később, 1554-ben, könyvének kibővített és átdolgozott kiadásában még azt is hozzáfűzi a paradicsom leírásához, hogy olaszul pomi d’ori-nak („aranyalmának, aranygyümölcsnek”) nevezik.
Matthiolus tehát a padlizsánnal azonosítja az új növényt, amely egyébként valóban rokonságban áll azzal. A 16. század orvos-botanikusai a kor tudományos szellemének megfelelően az ókori szerzőkhöz nyúltak vissza és ókori analógiákat kerestek az addig ismeretlen, újvilági növények leírásához és megnevezéséhez. Így válhatott a paradicsom padlizsánná.
Ugyanakkor Matthiolus már 1544-ben felveti annak lehetőségét, hogy a paradicsom ehető, az olasz név (pomi d’ori) későbbi megemlítése pedig azt bizonyítja, hogy az olaszok hamar „kisajátították” maguknak az új növényt. Akkor mégis minek köszönhető, hogy még kétszáz évnek kellett eltelnie, hogy a paradicsom bekerüljön az olasz gasztronómiába? A válasz összetett.
Kép 2
Méregalma
Mikor 1548. október 31-én Toscana nagyhercege, Cosimo de’ Medici Pisában tartózkodott, házi intézője egy ajándékkosarat mutatott a hercegnek, amelyben egy ismeretlen, új növény kerek gyümölcsei bújtak meg. A válaszleveléből tudjuk, hogy a herceg bizony az első, minden bizonnyal már olasz földön termett paradicsomokkal találkozott, ugyanakkor csak szemével csodálta meg a kuriózumnak számító növényt és egyáltalán nem kóstolta meg. Hiába nyilvánította négy évvel korábban Matthiolus ehetőnek a paradicsomot, a növényt vizsgáló és leíró orvosok körében inkább ennek ellentéte terjedt el és nagyon sokan kifejezetten károsnak tartották az új növény fogyasztását.
Jó példa erre Pietro Antonio Michiel, velencei botanikus, aki szerint olyannyira veszélyes és ártalmas a paradicsom, hogy már az illata is önmagában szembetegségeket és fejfását tud okozni! Francisco Hernández, II. Fülöp spanyol király orvosa, aki az Újvilág növényeit és állatait leíró művében sem nyilatkozik túl kedvezően a paradicsomról, egyenesen „borzalmasnak és obszcénnek” találja a növényt, amely a női nem szervre emlékezteti őt. Igaz, hogy Hernández összekeveri a paradicsomot a szintén az aztékoktól érkező tomatillóval, amelynek külső héja megszárad és kinyílik, ezzel felfedve a bent rejlő érett gyümölcsöt.
Kép 3
Az sem segített sokat a paradicsom helyzetén, hogy olyan növényekkel tartozik egy családba, amelyekhez erős mágikus tulajdonságokat társítottak a korban, mivel komoly hallucinációt okoznak, így például a mérgező nadragulya vagy a beléndek. Mindemellett a paradicsom rémhírét még egy szerencsétlen körülmény is erősítette: azok közül, akik meg merték egyáltalán kóstolni a növény gyümölcsét, sokan életüket vesztették.
Ennek oka azonban nem a növényben rejlik, hanem a tányérban, amelyről elfogyasztották: a korban ugyanis használtak ólmot is tartalmazó ónötvözet tányért, amelyből a paradicsom savas leve kioldotta az ólmot, így az elhunyt paradicsomfogyasztók később ólommérgezésbe haltak bele.. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a paradicsom növényének minden része a termés kivételével, így a szára, a levelek stb., mérgező alkaloidokat tartalmaznak!
A paradicsom rossz hírének ellenére az európai orvosok érdekes módon ajánlották a paradicsomot különböző betegségek kezelésére, így a már korábban említett Hernández torokgyulladás elleni receptje szerint a paradicsom levét ólommal és rózsaolajjal kell összekeverni (reméljük, nem sokan próbálták ki a receptet). Ugyanakkor a 17–18. századi gyógyszerkönyvekben csak elvétve találkozunk paradicsomot is tartalmazó receptekkel, az új növény orvosi célú felhasználása tehát nem nagyon terjedt el. A paradicsom így hosszú ideig csupán dísznövényként hódította meg az európai elit kertjeit.
Kép 4
A nimfák kertjétől a fazékig
Az olasz nyelvben ma is használt pomo d’oro (vagy többesszámban pomi d’oro, „aranyalma, aranygyümölcs”) kifejezés eredete szintén az ókorba nyúlik vissza. A görög mitológia nimfái, a Hesperidák, egy gyönyörű kertben éltek, ahol egy aranyalmát termő fa nőtt. Ez az a fa, melynek egyik termése az ókor leghíresebb viszályát, majd pedig háborúját, a trójai háborút okozta.
Természeten a nimfák kertjében nem paradicsom nőtt, a latin „aranyalma” (pomum aureum) kifejezést tulajdonképpen mindenféle kerek gyümölcsre használták az évszázadok folyamán, például citrusfélékre, fügére, dinnyére is. Így lehet az, hogy az Antonio Cesta által írt, 1668-ban bemutatott, Il pomo d’oro című több mint nyolcórás opera nem egy hős paradicsomról szól, hanem a trójai háború mondakörét mutatja be és a viszályt okozó aranyalmára utal.
Ugyanakkor a paradicsom „aranyalma” elnevezése idővel megragadt az olasz nyelvben, napjainkra pedig teljesen kisajátította magának. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy az amerikai kontinensről érkező első paradicsomfajták sárgák és nem pirosak voltak, a gyógynövénykönyvek első paradicsomábrázolásai is a sárga gyümölcsű növényt örökítették meg.
Kép 5
A paradicsommal legelsőként találkozó spanyolok a növény azték nevét vették át (tomatl), ebből származik a spanyol tomate szó, amely más nyelvekben, így az angolban is megragadt. Hogy az európai botanikusok mennyire zavarban voltak az új növények megnevezése kapcsán, jól mutatja a paradicsom egy harmadik (és nem utolsó) latin neve (Lycopersicum Galeni), amely szó szerint annyit jelent: „Galénosz farkasbarackja.”
A furcsa elnevezést Galénosz (129–216) antik orvos eredetileg egy sohasem azonosított növényre használta, amelyet a 16. században elkezdtek a paradicsomra használni. Érdekesség, hogy ez lett később a paradicsom tudományos elnevezése is. „Szerelemgyümölcsként” (pomum amoris) is hivatkoztak a növényre, ebből származik a francia pomme d’amour és az angol love apple kifejezés, ugyanis egyesek afrodiziákumnak tartották (mint sok más növényt, erről ITT és ITT olvashat), amely serkenti a nemi vágyat.
Kép 6
A paradicsom kezdeti ellenséges fogadtatása ellenére a 18. század folyamán beépült a mediterrán konyha összetevői közzé, főként a pizzának és a tésztának köszönhetően, napjainkban pedig már az egyik legnépszerűbb zöldséggyümölcs világszerte. Az első paradicsomreceptek azonban nem olasz, hanem spanyol receptkönyvekből származnak, így tehát az olaszok valószínűleg spanyol hatásra vehették át a paradicsom gasztronómiai használatát.
Ugyanakkor a paradicsomtól való félelmet és rettegést nem volt könnyű eloszlatni az emberekben: állítólag Robert Gibbon Johnson amerikai farmer megelégelve a paradicsomról szóló rémhíreket, 1820-ban a salemi bíróság épülete előtt hozzálátott egy nagy kosár paradicsom nyilvános elfogyasztásához, hogy bebizonyítsa közönségének: a zöldség nem mérgező. Természetesen Gibbonnak semmi baja sem lett, az utókor – így jelen sorok írója is – pedig nagy hálával tartozik neki és mindazoknak, akik végül a paradicsom renoméját az őt megillető helyre állították.
A képek forrása:
Kép 1: Sárga paradicsom (coztomatl). (In: Florentine codex, XI. könyv, 145v. Forrás: https://florentinecodex.getty.edu/book/11/folio/145v/images/2b9e03e4-26c8-4734-ba60-1fa4b8281eda)
Kép 2: Padlizsánábrázolás Basilius Besler herbáriumából. (In: Basilius Besler: Hortus Eystettensis. 1613. Forrás: https://oldprintshop.com/product/166631)
Kép 3: Giuseppe Maria Mitelli korabeli olasz ételek sztereotípiáit bemutató rajza (Gioco della cuccagna che mai si perde e sempre si guadagna, 1691). A paradicsom sehol sincs a képen, hiszen ekkor még nem terjedt el fogyasztása Itáliában. (Forrás: © The Trustees of the British Museum. Shared under a Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International (CC BY-NC-SA 4.0) licence)
Kép 4: Lycopersicon Galeni, „Galénosz farkasbarackja”, azaz paradicsomábrázolás Niccoló Martelli herbáriumából. (In: Nicolaus Martellius: Hortus Romanus. Roma, 1780. Forrás: The New York Public Library, Digital Collection, https://digitalcollections.nypl.org/items/510d47dd-c6b1-a3d9-e040-e00a18064a99)
Kép 5: Poma aurea, „aranyalma, aranygyümölcs”, azaz paradicsomábrázolás Petrus Andreas Matthiolus 1586-ban megjelent herbáriumából. (In: P. A. Matthiolus: Kreutterbuch. Francfurt am Mayn, 1586. A kép forrása: MNM KK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Adattár, Régi Könyvgyűjtemény)
Kép 6: Poma amoris, „szerelemgyümölcs”, azaz paradicsomábrázolás Besler 1613-as herbáriumából. (In: Basilius Besler Hortus Eystettensis. 1613. Forrás: Pinterest)